AZ ÉN AKARATOM, VAGY AZ Õ AKARATA?

Ábrahám négyszeres lemondása

Nagyon sok ember fél Isten akaratától, pedig azt hiszem, Krisztus iskolájának egyik legszebb tanítása az: adjuk át aka­ratunkat Istennek, és engedjük, hogy Õ tervezze számunkra a jövõt és Õ rendelkezzék életünk felett. Tegyük fel, hogy eljön hozzám egy angyal Isten trónusa mellõl, és döntés elé állit: hátra lévõ életemben mindent a magam tetszése szerint teszek, és akkor minden kívánságom teljesül, vagy pedig engedem, hogy Isten akarata menjen végbe bennem és általam. Azt hiszem, pil­lanatnyi habozás nélkül azt választanám: legyen meg Isten aka­rata.

A jövõt nem ismerem, azt sem tudom, mi lesz holnap. Olykor még azt sem, hogy ma estig mi minden történhet. Képtelen vagyok tehát úgy tervezni és dönteni, ahogy Isten teheti számomra. Ezért sokkal jobb, ha Isten akaratának szolgáltatom ki magamat.

Ábrahám felismerte ezt, és ezért szeretném a figyelmeteket életútjának négy állomása felé fordítani, amelyek közös jellem­zõje, hogy azokban le kellett mondania valamirõl. Remélem, meg­találjuk ezekben életének titkát.

1.

Elõször is felszólította Isten, hogy hagyja ott hazáját és rokonait, anélkül, hogy tudná, merre vezet tovább az útja. Míg az emberek szorgalmasan dolgoztak, Isten elhívta ezt az embert, hogy hagyja ott a káldeusok népét. Az Eufrátes torkolata köze­lében lakott, mintegy 500 km-nyire Babilontól délre, amikor Isten felszólította, hogy költözzék el oly földre, amelyrõl ta­lán még soha nem hallott.

Az 1Móz 12,1-4-ben olvassuk: "És mondta az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedbõl és a te rokonságod közül, és a te atyád házá­ból a földre, amelyet én mutatok neked. És nagy nemzetté tesz­lek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei. És kiment Ábrám, amint az Úr mondta neki, és Lót is kiment vele. Ábrám pedig hetvenöt esztendõs volt, amikor kiment Háránból". Néhány évvel ezelõtt már megparancsol­ta neki Isten, hogy menjen ki Káldeából. Akkor azonban Abrám csak Háránig jutott el, amely kb. félúton van az Eufrátes és a Jordán völgye közt. Isten a Káldeusok földjén hívta el, de Ábrahám csak félútig jutott el, és ott megállt. Nem tudjuk, meddig tartózkodott ott, talán 5 évig.

Azt hiszem, köztünk is sokan vannak ilyen Hárán - keresztyének.

Elmennek Háránig, de ott megragadnak. Csak félig engedelmes­kednek - nem egészen. Hogyan mozdította tovább Isten Ábrahá­mot Háránból? Apja meghalt, és ez volt az elsõ figyelmeztetés, hogy hagyja ott Úr Kaszdim-ot, és költözzék Kánaánba. De ahe­lyett, hogy végigjárta volna az utat, félúton megállt, és csak a szenvedés és a gyász mozdították tovább.

Sokan idézik elõ saját maguk szenvedését azzal, hogy nem teljesen engedelmeskednek az Úrnak. Istennek megvoltak a ter­vei Ábrahámmal, de ezek nem valósulhattak meg, amíg õ Hárán­ban maradt. Ezért jött a szenvedés - és csak azután kerekedik fel az ígéret földje felé.

Lótról is még csak annyi van feljegyezve, hogy "kiment vele". És ez Lót életének kulcsa - mondhatnánk. Gyengébb jellem lété­re csatlakozik a nagybátyjához.

Amikor megérkeznek a földre, amelyet Isten megígért, kényte­lenek megállapítani, hogy azt erõs és harcias törzsek lakják, nem is egy nép, hanem több. Mit kezdhet egyetlen ember velük szemben? De Ábrahám hitét nemcsak ez tette próbára. Hozzájá­rult, hogy megérkezése után éhínség tört ki. Mi mást tehetett, mint hogy tovább vonult?

Nos, én nem hiszem, hogy Isten küldte Ábrahámot Egyiptomba. Inkább azt hiszem, csupán próbára akarta tenni, és a bizonyta­lanság és éhség által még közelebb akarta vonzani magához. Mi sokszor azért kapjuk a nyomorúságot és gondot Istentõl, hogy keressük Õt és tanuljunk meg egyedül Õbenne bízni.

Ábrahám lement Egyiptomba, és ott csakhamar bajba került, mert megtagadta feleségét. Itt látjuk Ábrahám jellemének leg­sötétebb pontját. De hiszen így van ez. Ha "Egyiptomba" megyünk, az mindig bajt hoz ránk.

2.

Ábrahám gazdag ember volt; ennek ellenére egyelõre nem épít oltárt sem Háránban, sem Egyiptomban. Amikor Lóttal együtt fel­jönnek Egyiptomból, már dúsgazdagok, nyájaik megsokszorozódtak. Egy napon azonban viszály tör ki a pásztoraik között.

És itt újra fényesen tündöklik Ábrahám jelleme. Mondhatta volna, hogy neki mint idõsebbnek, joga van a legjobbhoz, hi­szen az õ segítsége nélkül Lótnak valószínûleg semmije sem len­ne. Ehelyett azonban lemond jogai érvényesítésérõl, és így szól unokaöcséhez: "Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek" /1Móz 13,9/.

Lót itt nagy hibát követ el. Ha van a földön ember, akinek szüksége van Ábrahám tanácsaira, imádságára és befolyására, úgy Lót az: gyenge jellem volt, aki támaszra szorult. De sóvá­rogva nézte a vízben gazdag Jordán-völgyet, amely egész Sodo­máig terjedt, és azt választotta. Lótot az befolyásolta, amit látott. Nem hitben járt, hanem látásban.

És nem ugyanezt a hibát követi el sok keresztyén is? Szemü­ket követik - a hitük helyett. Ha Lót megfontolja a dolgot és elcsendesedik, feltétlenül rájön arra, hogy nem lesz jó sem neki, sem családjának, ha Sodoma közelében telepszenek le. Mind Ábrahámnak, mind Lótnak tudnia kellett a síkságon fekvõ városok romlottságáról. És ha még oly termékeny is volt a vi­dék és mégoly kitûnõ lehetõséget nyújtott is a meggazdagodás­hoz, jobb lett volna, ha családostól távol marad onnét. De a gazdag vidék látványa valósággal megbabonázta, ezért elvált Ábrahámtól és arrafelé sátorozott.

Jól figyeljünk: miután Lót eltávozott, elõször volt Isten négyszemközt Ábrahámmal. Ábrahám apja meghalt Háránban. Test­vére Úr Kaszdimban maradt, és most az unokaöccse is elhagyta: Ábrám Hebron felé vonult, és ott oltárt épített. Hebron annyit jelent, mint "közösség".

És itt szólt hozzá az Isten: "Emeld fel szemeidet, és tekints arról a helyrõl, ahol vagy északra, keletre és nyugatra. Mert mind az egész földet, amelyet látsz, neked adom, és a te mara­dékaidnak örökre. És olyanná teszem utódaidat, mint a föld po­ra. Ha valaki megszámolhatja a föld porát, a te utódaid is megszámolhatók lesznek. Kelj fel, járd be az országot, hosszá­ban és széltében: mert neked adom azt. Odébb mozdította azért sátorát Ábrám, és elment, és Mamré tölgyesében lakott, mely Hebronban van, és oltárt épített ott az Úrnak" /lMóz 13,14-18/.

Meglepõ, milyen messze el lehet látni azon a vidéken. Isten felvitte Mózest a Nébó hegyére, és megmutatta neki az ígéret földjét. Néhány éve magam is tapasztaltam, hogy az Olajfák he­gyérõl el lehet látni egészen a Földközi-tengerig. Végignéz­hettem az egész Jordán völgyét és a Holt tengert. Sáron síkságából elláthattam a Libanoni-hegységig, sõt egész a Hermonig, amely messze túl van Názáreten. Puszta szemmel át lehet tehát tekinteni ezt az országot hosszában éppúgy, mint keresztben.

Amikor tehát Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy tekintsen északra és délre, a vizekben gazdag síkságra, amelyet Lót ma­gának választott, és keletre és nyugatra, a tengertõl egész az Eufrátesig - ezzel ígéretet tett Isten a barátjának minden fel­tétel nélkül: "Neked adom azt".

Lót maga választott, és nem túl sokat nyert.

Ábrahám engedte, hogy Isten válasszon számára: és övé lett az egész ország.

Lótnak senki sem kezeskedett a birtokáért, és mindent el is veszített.

Ábrahám birtokjogáról azonban az adományozó: Isten kezeske­dett. Tudjuk, hogy Izráel fiainak soha nem volt elég bátor hi­tük ahhoz, hogy az egész földet elfoglalják, el az Eufrátesig? Ha, több hitük lett volna, akkor soha nem vitte volna õket Na­bukodonozor a babiloni fogságba.

Isten megígérte: "A te utódaidnak adom azt a földet mindörök­re, egészen az Eufrátesig" /lMóz 13,15; 5Móz 1,7/. Attól kezd­ve megsokasította Isten Ábrahám sátrait. Ígéreteit is megnagyobbította, és sokkal többet adott, mint amennyit az Eufrátes völgyében megígért.

Vessünk azonban egy pillantást Lótra, és lássuk meg, mire ment a választásával. Azt hiszem, manapság legalább 5000 Lótot találunk, amig egy Ábrahámot. Ezek a szemük látását követik, az emberek és a világ elismerését hajszolják. Azon fáradoznak, hogy fiainak jól fizetett állást szerezzenek, még ha ez erköl­csi és hitbeli szempontból tönkre is teheti õket. Vonzza õket a világ csillogása. Valaki azt mondta egyszer, hogy Ábrahám elõrelátó ember volt, Lót pedig rövidlátó; csak a földet látta, ami az orra elõtt volt. Bizony rövidlátó volt, mint ahogy min­denki az, aki csak a jelen helyzet szerint intézi dolgát.

Nem kételkedem azonban abban, hogy Sodoma lakóinak más volt a véleményük. Õk nyilván ügyesebb és okosabb embernek tartot­ták Lótot, mint nagybátyját. Az is biztos, hogy a következõ 25 évben õ lett a tehetõsebb kettõjük közül. Ábrahám sokkal jobb árat érhetett volna el a barmaiért azon a vidéken, mint Mamréban.

Valóban, egy ideig Lót nagyon könnyen gazdagodott. Sok tekin­tetben sikeres volt az élete. Ha valamelyikünk Sodomába láto­gatott volna közvetlenül a város pusztulása elõtt, megállapíthatta volna, hogy Lóté voltak a város legszebb telkei, hogy felesége otthonos volt az un. "jó társaság"-ban, és gyakori vendég volt bizonyos rendezvényeken. Az akkori társasjátékokat is bizonyára ismerte, és leányai éppoly jól táncoltak, mint a többi Sodomabeli lányok. Látjuk, amint Lót a város kapujában ü1 a többi vezetõvel együtt - csodálatosan jól halad elõre a társadalmi létrán. Lehet, hogy már egyike a város vezetõ embe­reinek. Talán bíró vagy efféle. Ha már akkor lett volna kong­resszus, biztos, hogy pályázott volna egy megüresedett helyre. Ki tudja, talán polgármesternek is megválasztották volna. Min­denesetre tekintélyes ember volt, jókora vagyonnal és jövede­lemmel; ahogy mondani szokták: kitûnõen ment neki.

A környéken pedig idõnként fellángolt a háború tüze. Aki So­domába költözött, annak osztoznia kellett Sodoma sorsában. Háborúba keveredtek annak a vidéknek öt városával. És Lót minde­nét elvesztette. Csak egy embere menekült meg, aki Hebronba futott, és elmondta Ábrahámnak a történteket. Akkor Ábrahám összegyûjtötte embereit, összesen 318-at, üldözõbe vette a gyõztes királyokat, és nemsokára visszatért, magával hozván valamennyi foglyot és a visszaszerzett kincset.

3.

A gyõzelembõl visszatérõben játszódott le Ábrahám történeté­nek egyik legfontosabb jelenete. Nem mással, mint Melkisédek­kel találkozott. A fõpap-király kenyeret és bort hozott elébe, és megáldotta a "hivõk atyját". Aztán Sodoma királyával találko­zott, aki felajánlotta neki: "Add nekem a népet, a jószágot pedig vedd magadnak" /1Móz 14,21/. Ábrahám azonban azt felelte: "egy fonalszálat vagy egy sarukötõt sem veszek el mindabból, ami a tiéd, hogy ne mondjad: én gazdagítottam meg Ábrahámot!" /1M6z 14,23/.

Nagy kísértés volt Sodoma királya által meggazdagodni. Ábrahám azonban ellenállt. Csak az imént nyerte el Melkisédek ál­dását, mi módon csábíthatná most világi gazdagság? Lótot kétségkívül vonzotta, és õ bizonyára gondolta is magában, hogy Ábrahám nagy hibát követett el, amikor azt a nagy gazdagságot visszautasította. Ábrahám azonban nem törõdött ezzel, elfor­dult ettõl a gazdagságtól. Úgyszólván az egész világ a lába elõtt hevert, nem akart hát ilyen forrásból gazdagodni.

Mindnyájan ott állunk e világ fejedelme, de ugyanakkor a Bé­kesség Királya elõtt is. Az elõbbi csalogat, gazdagságot, él­vezetet, gyönyört ígérve. De a mi Királyunk mellettünk van a kísértés óráiban.

Egyik barátom elmondta, hogy felesége szívesen festeget, de õ maga hosszú idõn át semmi szépet nem látott festményeiben, csak a színek összevisszaságát. Egy napon a szemének valami baja lett. Szemorvoshoz ment, aki megvizsgálta, és utána ámul­va jelentette ki: "Ön az egyik szemére rövidlátó, a másikra távollátó. Emiatt mindent elmosódva lát." Csakhamar jól látott a megfelelõ szemüveg segítségével. Most már megértette, miért volt a felesége annyira oda a festészetért: õ maga is sokkal szebbnek látta a képeket, mivel a szeme rendbe jött.

Azt hiszem, sokan vannak, akiknek egyik szeme rövid-, a má­sik távollátó, ezért nyomorúságos a keresztyén életük. Egyik szemmel a mennyei Jeruzsálemet látják, a másikkal azonban So­doma buja mezõit. Így volt Lótnál is. Nehezen hihetnénk Lót szabadulásában, ha nem olvasnánk az USZ-ben: "az igaz Lót... az istentelenek... miatt szenvedett" /2Pét 2,8/. Lót lelke te­hát igaz volt, de élete nyugtalan és dúlt volt; nem volt békes­sége és öröme, tehát nem gyõzhetett, mint Ábrahám.

Miután Ábrahám elutasította magától Sodoma felkínált javait, Isten megsokszorozta mind gazdagságát, mind a neki adott ígéretet. Isten így szólt: "Én pajzsod vagyok, és a te felettébb a nagy jutalmad" /1Móz 15,1/. Ábrahám gondolhatta azt is, hogy az általa legyõzött királyok más királyokkal szövetkezve elle­ne vonulnak. És akkor mit tesz majd 318 emberével? Talán még a félelem is elfogta. Isten azonban rátekintett, és azt mond­ta: "Ne félj Ábrahám" /1Móz 15,1/. És itt hangzik el elõször a Bibliában a késõbb sokat olvasható ige: "Ne félj".

"Ne félj! Én pajzsod vagyok és a te felettébb nagy jutalmad" /1Móz 15,1/. Inkább védelmezzen engem Istennek ez az ígérete, mint az egész föld minden serege és az egész világ valamennyi flottája. Isten megígérte Ábrámnak, hogy barátja és védõpajzsa lesz, ha teljesen rábízza magát. És ez az, ami belõlünk hiány­zik: az Istenre való teljes ráhagyatkozás.

Kolorádóban mesélte egy bányaigazgató, hogy egy munkását elõ akarta léptetni. Ez a munkás azt mondta: "Van nálunk egy ember, akinek hét gyereke van. Nekem csak három. Ó keményen küzd az életért. Õt léptesse elõ, ne engem". Mi az, ami jobban vallana Krisztusról és a határozott keresztyénségrõl, mint az olyan ember, aki lemond a magáéról a mások javára, mert "a másik ja­vát többre becsüli, mint a maga hasznát" /Fil 2,3/.

Látjuk, hogy Ábrahám újra és újra lemond a maga hasznáról, és inkább Istenben bízik. És mi az eredmény? Évezredeken át a legismertebb bibliai személyek közé tartozik. Pedig semmi olyat nem tett, amit a világ nagynak nevez. A legnagyobb hadsereg, amit felállított, 318 embernyi volt. Hogy derült volna Nagy Sándor egy ilyen "haderõ" láttán. Milyen gõgösen lenézte volna Július Caesar vagy Napóleon. Ábrahám nem volt csillagász, sem másféle tudós, de még államférfi sem, sem semmi más, amit a világ nagynak mond. Másban volt a nagysága: tudott önzetlen lenni, és tisztességben lemondani jogairól. Ezért Isten barát­ja lett, - és halhatatlan.

Alig van a világon olyan név, amely ennyire ismert lenne, mint Ábrahámé. Még Krisztust sem ismerik többen, mint õt; hisz a mohamedánok, perzsák és egyiptomiak egyaránt nagyra becsülik. Neve századokon át jól ismert volt Damaszkuszban.

Isten megígérte, hogy nagy emberek, királyok és uralkodók származnak tõle. És ha Mózesre és Józsefre, Józsuéra és Káleb­re, Sámuelre és Dávidra, Salamonra és Illésre és a Biblia töb­bi csodálatos személyiségére gondolunk: van-e még ilyen népe

a világnak, amely ezekhez hasonló fiakat szült? Vagy gondoljunk azokra, akik õket követték, Péterre, Jakabra, Jánosra, Pálra - micsoda sereg! Nincs ember, aki fel tudná sorolni mindazt a sok kiváló embert, akik mind ettõl az egytõl származnak, akit az Isten a káldeusok földjérõl hívott el akkor, amikor még valószínûleg maga is bálványimádó volt. Isten betû szerint teljesítette ígéretét, hogy benne áldatnak meg a föld minden nem­zetségei. Isten mindent megtehet azzal, aki magát teljesen alárendeli Neki.

4.

Talán legmélyebben vágott Ábrahám szívébe az utolsó áldozat, hiszen az volt a legkevésbé érthetõ. Nem is igen tudta volna, elhordozni élete korábbi szakaszaiban, csak amikor már bealko­nyult felette. Isten fokról fokra úgy nevelte Ábrahámot, hogy végül is megtanulta a maradéktalan engedelmességet, amit azu­tán meg is kívánt tõle Isten. Isten Fia mellett talán Ábrahám volt az, aki legteljesebben engedelmeskedett Istennek.

Huszonöt éve élt immár az ígéret földjén anélkül, hogy a megígért örököst elnyerte volna. Isten megígérte, hogy benne ál­datnak meg a föld minden népei, és a megígért fiú még mindig késik. Csoda, hogy Ábrahám hite meginog? Megszületik Ismáel. Isten azonban úgy rendeli, hogy a szolgálótól született fiú nem lehet õsatyja Isten Fiának. Hiszen Ábrahám kiválasztásá­nak fõ célja az volt, hogy Isten Fia eljövetelét elõkészítse. S akkor mennyei hírnök jelenti Ábrahámnak, hogy felesége öreg korára fiúval ajándékozza meg.

Ez oly szép, hogy szinte nem is látszik igaznak. Nem könnyen ment Ábrahámnak sem, hogy elhiggye. De a megígért idõpontban megszületett Izsák. Nem hiszem, hogy valaha is oly örömmel vár­tak és fogadtak gyermeket, mint õt.

Amikor a fiú felserdült, Ábrahám parancsot kapott egy újabb, igen sajátos áldozathozatalra: a fiát kellett feláldoznia. Miért, talán bálványa lett az ifjú? Talán többet gondolt fiára, mint Istenre, akitõl a fiút nyerte? Nem tudjuk! Le kell szá­molnunk bálványainkkal, ha engedelmesek kívánunk lenni Isten akaratának.

Szinte látom lelki szemeimmel azt az estét: fáradtan tér nyugovóra az agg pátriárka. A fia már mélyen alszik. S ekkor jelenik meg hirtelen a mennyei követ, és felszólítja Ábrahá­mot, hogy vigye fel fiát az Isten által rendelt hegyre, és ott áldozza fel. Ugyan mennyit alhatott még Ábrahám azon az éjsza­kán? Ha másnap reggel bepillanthattunk volna sátrába, kétség kívül sürgölõdõ szolgákat láttunk volna, akik uruk hosszú uta­zását készítették elõ. Ábrahám nyilván a szíve mélyére rejtet­te titkát, amelyet még Sárával sem közölt. A szolgáinak pedig biztos, hogy nem mondta meg, még öreg bizalmasának, Eliézernek sem.

Nemsokára tanúi lehettünk volna, hogyan kelnek útra négyen: Ábrahám, Izsák, és a két fiatal szolga. Ábrahám idõrõl idõre félrefordul, hogy letörölje könnyeit. Nem akarja, hogy Izsák észrevegye a benne dúló harcot. Bizony, súlyos harc árán tud­ta csak Isten akaratát elfogadni, és az ifjút, élete fõ bol­dogságát feláldozni.

Letáboroznak éjszakára. A fiút csakhamar elnyomja az álom, ki van merülve a hõségtõl és a fáradtságtól. Ábrahám azonban nem alszik. Újra meg újra fiát nézi, s közben azt gondolja: "Nem sokáig enyém már a fiú, vissza már nélküle megyünk." Ta­lán egész éjszaka Istenhez kiált, hogy álljon mellette a nagy áldozatnál.

Másnap reggel tovább mennek, s a belsõ harc folytatódik, a könnyek hullanak. Talán ezt már Izsák is észreveszi, és azt gondolja magában: "Apa készül Istennel találkozni, s talán megint Isten angyalai jönnek el hozzá, mint egykor Hebronban. Azért van úgy megindulva."

És eljön a második éjszaka. Az apa ismét alvó fiát nézi, aludni nem tud. A reggeli közös áhítatnál összeomlik ellenál­lása, ereje. Nem tudja bevégezni az imádságot. És elindulnak az úton, az utolsó napon, amelyet még fiával együtt tölt. Az öreg pátriárka mondogatja magában: "Holnap fel kell áldoznom. Holnap nem lesz már az én szívemnek magzata".

És leszáll a harmadik éjszaka - de micsoda éjszaka. Halálosan fáradt már Ábrahám, de azon az éjszakán sem igen tudhat aludni. Megint csak fiát nézi, föléje hajlik, megcsókolgatja, és suttog­va mondogatja: "Ó, Izsák, hogyan is adjalak oda téged!"

És felvirrad Ábrahám életének talán legnehezebb reggele. Reg­gelizni képtelen, imádkozni sem tud. Reggeli után folytatják az utat. Nem juthatnak messzire, amikor Ábrahám felemeli sze­mét, és megpillantja Mórija hegyét. Szíve sebesebben ver. Azt mondja a fiatal szolgáknak: "Maradjatok itt. Én és a fiu elme­gyünk amoda".

Amikor apa és fia nekivágnak Mórija hegyének, a fával és a tûzszerszámokkal, Izsák hirtelen apjához fordul: "Atyám! Hol van az égõáldozatra való bárány?" Hiszen Izsák számára minden­napos élmény volt apjának az áldozata.

De érezzük Ábrahám válaszának prófétikus jelentését? "Az Is­ten majd gondoskodik az égõáldozatra való bárányról, fiam." Nem tudom, Ábrahám tudatában volt-e annak, amit mondott. Né­hány száz évvel késõbb azonban Isten éppen ott végezte el a maga áldozatát. Mórija hegye és a Golgota egymás mellett van­nak. És a Golgotán áldozta fel Isten a Fiát az egész világért.

A Mórija hegyén apa és fia együtt hordják össze a köveket és építik az oltárt. Aztán felteszik a fát. Minden kész az áldozathoz. Izsák körülnéz. Még mindig nem lát bárányt sehol.

Az apa pedig nem titkolózhat tovább. "Ülj ide az oltár mellé fiam - szól -, valamit el kell neked mondanom." És a fehérhajú pátriárka elmeséli fiának egész életét, hogyan vezette és áldotta meg õt Isten, és milyen ígéretet adott neki, hogy ben­ne áldatnak meg a föld minden népei. A megígért örökös pedig õ maga, Izsák. S így fejezi be: "Fiam, otthon töltött utolsó éjszakánkon Isten szólt hozzám, és azt mondta: hozzalak ide, és áldozzalak fel téged. Nem értem, miért követeli ezt Isten, és mit jelent ez. De egyet mondhatok: sokkal nehezebb számom­ra téged feláldozni, mintha magamat áldoznám fel."

Életemnek volt egy olyan korszaka, amikor sokkal többet gon­doltam Krisztus szeretetére, mint Istenére. Istent szigorú bírónak láttam, Akinek ítéletétõl Jézus Krisztus szabadit meg. Ma már tudom, hogy akkori látásom hamis volt. Amióta magam is apa vagyok, tudom, hogy egy apának sokkal nagyobb áldozatot jelent a fiát feláldozni, mint magának a fiúnak meghalni. Hát nem szívesebben szenved a földi édesapa, mint hogy a fiát szen­vedni lássa? Azt hiszed, Istennek olyan könnyû volt Jézus Krisztust odaáldoznia, hogy téged megváltson? A legdrágábbat adta oda, amije csak volt. És mégis odaadta, önként, érted és értem.

Szinte hallom, hogyan beszélt Ábrahám Izsákkal, hogyan mond­ta el, milyen borzasztó számára, hogy õt fel kell áldoznia. "Isten azonban így rendelte, és én megadom magam az Õ akaratá­nak. Megérteni nem tudom, de hiszem, hogy Isten fel tud téged támasztani. Talán meg is teszi, azután mindketten leborultak és imádkoztak. Aztán az apa még egyszer utoljára megölelte, megcsókolta fiát. Aztán fogta a gyermek ártatlan kezeit és lábait, összekötözte, és feltette az oltárra. Még egyszer megcsókolta, aztán megragadta a kést, és felemelte magasra. Abban a pillanatban azonban mennyei hang szólalt meg: "Ne nyújtsd ki kezedet a gyermekre és ne bántsd õt" /1Móz 22,12/.

Hogy mondta Krisztus? "Ábrahám látta az én napomat és örven­dezett" /Jn 8,56/. Azt hiszem, hogy ebben az Ábrahám számára oly döntõ pillanatban Isten egy pillanatra fellebbentette a jö­vendõt takaró fátylat. Ábrahám láthatta Isten Fiát a Golgotán, ahogyan szenved az õ /Ábrahám/ és az egész világ bûneiért. Is­ten tudtára adja, hogy az Õ Fia eljön majd a világra, hogy ma­gára vegye az emberek bûnét és bûnhõdjön értük.

Azt tapasztaltam, hogy ha Isten valami különleges feladatot bízott rám, mindig meg kellett küzdenem magammal. Ellenkezés támadt bennem, de Isten erõsebb volt. Amikor Jézus Krisztushoz jöttem, nagy harcomba került, hogy akaratomat alárendeljem Is­ten akaratának. Mintegy három hónapig tartott, amíg elértem odá­ig, hogy feladjam az üzletemet. De hányszor áldottam már Is­tent azért, hogy feladhattam magamat és elfogadhattam az Õ aka­ratát.

Felejthetetlen marad számomra az az idõszak, amikor Isten többre bízott, - hogy az evangéliumot az egész országban hir­dessem. Hónapokon át ellenkeztem. Végül elfogadtam Isten aka­ratát, és ez volt a legjobb, amit tehettem.

Mert Ábrahám engedelmes volt Isten iránt, és még a tulajdon fiát sem tagadta meg tõle, Isten még egyszer megnagyobbítja a neki tett ígéretet: "És kiáltott az Úr angyala Ábrahámnak másodszor is az égbõl. És mondta: Én magamra esküszöm, azt mondja az Úr. Mivel ezt tetted, és nem kedveztél fiadnak, a te egyetlenednek, megáldván megáldlak téged, és megsokasítom utódaidat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, amely a tenger partján van, és a te utódaid örökségül bírják ellensé­geik kapuját. És megáldatnak a te magodban a föld minden nem­zetségei, mert engedelmes voltál az én szavam iránt" /lMóz 22,15-18/.

Ha elfogadod tanácsomat, te is betöltöd Isten akaratát. Ha F átadod magad, mennyei küldöttek jönnek hozzád, és Isten meg­nyitja elõtted a menny titkait. Miután Ábrahám engedett Isten akaratának, Isten mindent feltárt elõtte az Õ Fiáról. Ha felté­tel nélkül átadjuk magunkat, Isten valami olyat ad nekünk, amelynél jobbat még életünkben sem ízleltünk. Jézus Krisztus felõl való új látással ajándékoz meg, és ezért áldjuk majd Is­tent nemcsak ebben, hanem az eljövendõ életben is.

ISTENRE VÁRNI - ISTENRE HALLGATNI

Mózes elhivatása

A Szentírás sokkal többet ir az Isten szolgáinak elhivatásé­ról, mint a végükrõl. Nem tudjuk pl. hogyan és hol halt meg Ézsaiás, de nagyon sokat tudunk az elhivatásáról. Meggyõzõdésem, hogy ma is egy nagy csomó fiatal élete legnagyobb problé­májának tartja azt, hogy valódi hivatását megtalálja. Mások egyszerûen nem tudják, milyen hivatást válasszanak. Ezért sze­retném Mózes elhivatását olyan példának venni, amelybõl sokan tanulhatunk.

Emlékezünk arra, hogy amikor Isten az égõ csipkebokorból el­hívta a nagy munkára, Mózes úgy vélte, hogy Isten tévedett, mert õ, Mózes nem megfelelõ erre. Ezért is mondja: "Ki vagyok én?" /2Móz 3,11/. Nem valami nagy véleménnyel volt saját magá­ról. Negyven évvel azelõtt még igen. Akkor még úgy vélte, ala­posan felkészült a szolgálatra. Kitanulta Egyiptom tudományát, és bejáratos volt az egyiptomi elõkelõségekhez. Minden elkép­zelhetõ adottsága megvolt a fényes életpályához, ehhez kétség nem fér. De - mert nem Istentõl kért bölcsességet és vezetést - kudarcot kellett vallania.

Hányan vannak, akik nagy magabiztosan vágnak bele egy hiva­tásba, ahol hamarosan csõdöt mondanak. Nem hallgattak Isten szavára. Nem várták meg, hogy Isten vezesse õket.

Mózes akkor talán azt hitte, hogy Izráel fiai mélységesen meghatódnak attól, hogy egy valódi herceg veszi kezébe ügyü­ket. De jól tudjuk, hogyan vesztette el önuralmát, és ütötte agyon az egyiptomit. Másnap pedig, amikor két héber atyafi vi­szályába beleavatkozott, azok kikérték maguknak, mondván, hogy ki tette õt bíróvá felettük. Mózes menekülni kényszerült, és a puszta csendjében élt negyven esztendeig. Megölte az egyip­tomit, és ezzel elvesztette befolyását. Gyilkossá vált, hogy másokat megszabadítson; igazságtalanságot követett el a jog­rend nevében; mindenesetre nem így kell az állapotokat megvál­toztatni. Még nevelõdnie kellett.

Hosszú ideig kényszerült Isten iskolájába járni, hosszú ide­ig kényszerült várni élete teljében : 4o és 8o éves kora közt. Amikor nevelkedett, övé volt Egyiptom minden fényüzére; most pásztori sorban kellett élnie. Az egyiptomiak szemében a pász­tori mesterség megvetett volt.

Úgy vélem, az elsõ idõkben Mózesnek jóval nagyobb volt a fe­je, mint a szíve. És talán ez az oka oly sok ember kudarcának: nagy fejük van, de kicsi szívük. És az ilyen ember nyomorék. Mózes esetleg le is nézhette a hébereket. Sokan dédelgetik azt a gondolatot, hogy õk nagyok, a többiek kicsinyek. Az ilyenek hasznavehetetlenek Isten számára. Az is lehet, hogy Mózes igen nehézfejû tanítvány volt, azért kellett negyven évig tanulnia.

Végül azonban kiálts a vizsgát. Pontosan olyanná lett, hogy Isten felhasználhatta. És akkor Isten elhívta. Mózes pedig azt felelte: "Ki vagyok én?" Kicsinnyé lett saját szemében. Most már olyan volt, amilyennek Isten akarta.

Ha az egyiptomiakat megkérdezték volna Mózes felõl, azt mond­ták volna: "A legnagyobb bolond a világon. Gondoljátok csak meg, micsoda lehetõségeket szalasztott el - aztán így folytat­nák: Az egyiptomi hadsereg fõparancsnoka lehetett volna, sõt még a trónra is kerülhetett volna, és az egész világot uralma alá hajthatta volna, ha nem alacsonyítja le magát azokhoz a nyomorult héberekhez. Gondoljátok meg, micsoda alkalmakat sza­lasztott el, és milyen elõnyökrõl mondott le!"

Negyven évre eltûnt a nyilvánosság elõl, és nem tudták, mi lett vele. Isten azonban szemmel tartotta. Számára éppen az az ember volt, akit jól felhasználhatott. Amikor Mózes visszakér­dezett Istennek: "Ki vagyok én?", tulajdonképpen már nem az volt a kérdés, kicsoda õ, hanem hogy kicsoda Isten. Ha valaki megtanulja a leckét, hogy õ semmi, és Isten minden, akkor õt Isten már fel tudja használni.

Nem Mózesnek kellett véghezvinnie a szabadítás nagy mûvét, õ legföljebb eszköz volt Isten kezében. Isten Mózes nélkül is leszámolhatott volna a fáraóval. Ha akarta volna, mennydörgõ szavával megtörhette volna a fáraó szívét és makacsságát. Is­ten azonban irgalmasan lehajolt, és emberi eszközt használt. Egy intésébe került volna véghezvinni Izráel fiainak kivonulá­sát. De e helyett inkább egy magányos és megvetett pásztort küldött, hogy - sok fájdalom és csalódás közepette - az vigye véghez szándékát. Így cselekedett Isten az Ószövetségben, és így cselekszik ma is. Egyszülött Fiát is emberi testben bocsá­totta el, hogy közbenjáró legyen Isten és ember közt.

Mózes tovább mentegetõzött: " ..elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzá­tok; ha azt mondják nekem: Mi a neve? mit mondjak nekik?" /2Móz 3,13/. Bizonyára elsõ vállalkozása kudarcára gondolt, és félt, hogy másodszor is úgy jár.

Ha már valaki egyszer csõdöt mondott, mindig attól fél, hogy másodszor is kudarcot vall. Könnyen elveszítjük önbizalmunkat. De nem éppen az-e a jó, ha az önbizalmunkért cserébe elnyerjük az Istenben való bizalmat?

Isten erre így szól Mózeshez: "-így szólj Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok" /2Móz 3,14/. Valaki egyszer ezt így magyarázta: Isten bianco -csekket adott Mózesnek, aki­nek csak annyit kellet ezután tennie, hogy a csekket kitöltse. Ha vizet akart a sziklából fakasztani, - ki kellett töltenie a csekket. Kenyér kellett? - kitöltötte a csekket, és máris jött a kenyér az égbõl. Dúsgazdag finanszírozója lett Mózesnek. Is­ten hatalmának részesévé, örökösévé tette. Neki már csak annyit kellett tennie, hogy föltekintsen Istenre, - és máris mindent megadott neki.

Mózes azonban még mindig húzódozott a feladat elõl. További kifogásokat keresett, és azt mondta Istennek: "...nem hisznek nekem" /2Móz 4,1/. Épp annyira félt Izráel fiaitól, mint a fá­raótól. Tudta, milyen nehéz rávennie az embernek akár a bará­tait is, hogy higgyenek benne.

Nos, ha Isten küld engem vagy téged valamilyen üzenettel, akkor nem az a dolgunk, hogy kérdezõsködjünk, hisznek-e nekünk az emberek vagy nem. Mi nem tudjuk az embereket hitre juttatni, az a Szent Szellem munkája. Nem tudjuk az embereket meggyõzni, sem kételkedésüket és hitetlenségüket eloszlatni. Csak Isten Szelleme képes rá, aki segíteni akar szolgálatunkban. Mi azon­ban képtelenek vagyunk arra, hogy hitet ébresszünk.

Isten megmondta Mózesnek, hogy hinni fognak-neki, és így ké­pes lesz arra, hogy Izráel fiait kivezesse a szolgaságból. De úgy látszik, Mózes még az élõ Istenben sem bízott. S akkor azt mondta Isten: "Mi az a kezedben?" Mózes a pásztorbotját tartot­ta, amelyet valahol vágott. "Vesszõ" - felelte /2Móz 4,2/. "Ez­zel fogod Izráel fiait megszabadítani. Ezzel a bottal bizonyítod majd be Izráelnek, hogy én veled vagyok" - felelte az Úr.

Azzal, hogy Isten "vette kézbe" azt a botot, erõsebb lett az a világ leghatalmasabb hadseregénél. Sáskajárást hívott Egyip­tomra, vérré változtatta a vizeket. Természetesen nem a bot tette mindezt, hanem Isten. Amíg Isten Mózessel volt, Mózes nem vallhatott kudarcot semmiben.

Olykor mégis úgy látszik, mintha Isten szolgái nem érnének célhoz. Amikor Heródes lefejezte Keresztelõ Jánost, úgy tûnt, mintha János küldetése csõdöt mondott volna. De hogy van való­jában? Az a "kiáltó szó", amely egykor Júda pusztájában elhang­zott, ma is zeng szerte a világon. Ezrek és ezrek hallják ma is: "Annak növekednie kell, nekem pedig alászállanom." János nagyra tartotta Jézus Krisztust, és a világ színterére vezette be Õt. Heródes már csak azután tudta lefejeztetni, miután élet­mûvét bevégezte. Tudjuk, hogy István vértapu csak egyetlenegy­szer prédikált, mégpedig a Szinedrion elõtt. De ezt az egy prédikációját hányszor és hányszor hirdették azóta is szerte e világon! Valószínû, hogy Pál apostol - Jézus Krisztus óta a legnagyobb prédikátor - szintén István mártírhalálánál indult meg.

Ha valakit Isten küld, és tudatában van feladatának, akkor nem vallhat kudarcot. Csõd volt-e Jézus Krisztus élete? Evan­géliuma elterjedt ma az egész világon. Úgy tûnik, az apostolok kudarcot vallottak - pedig micsoda missziót végeztek. Aki fi­gyelmesen olvassa az Apostolok Cselekedetei könyvét, megtudja, hogy minden csõdjükbõl gyõzelmet hozott elõ Isten.

Mózes nem szándékozott kudarcot vallani, noha a Fáraó megve­téssel mondta: "Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak?" /2Móz 5,2/. Majd meg fogja látni, ki az Isten, és fel fogja ismerni, hogy van élõ Isten.

Közben azonban Mózes még további kibúvókat keresett. Így szólt: "nem vagyok ékesen szóló..., mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvû vagyok" /2Móz 4,10/. Tehát - nem a szavak embere.

Barátaim, nagyon sok jó szónokunk van - olykor felbosszanta­nak túl könnyen forgó nyelvükkel. Volt idõ, amikor zúgolódtam amiatt, hogy én nem lettem szónok. Így gondolkoztam: "Hiszen, ha Isten nekem is megadta volna az ékesszólás adományát, mint annyi másnak...!" Hallottam embereket, akik szónoklatukkal való­sággal lenyûgözték hallgatóságukat; ezek azonban jöttek és men­tek. Beszédük csak annyi volt, mint a szellõ, nem hagyott nyo­mot maga után, nem volt erõ benne. Szép szavukban, ékesszólá­sukban bíztak. Errõl irt Pál a korinthusiaknak: "Az én beszé­dem és igehirdetéséin pedig nem emberi bölcsesség megtévesztõ szavaiban állott, hanem Szellemnek és erõnek megmutatásában, hogy hitetek ne emberi bölcsességen, hanem Istennek erején nyu­godjék" /1Kor 2,4-5/.

Vegyük például a tanút a bíróság elõtt: hiába alkalmazza az ékesszólás minden fortélyát, a bíró hamarosan rendreutasítja. A bíróra pedig az teszi a legmélyebb benyomást, ha valaki a tiszta, egyszerû igazságot mondja. Képzeljük csak el, ha Mózes gondosan elõkészült volna a Fáraó elõtt tartandó beszédére, akár a tükör elõtt, hogy külseje makulátlan legyen, és a külön­bözõ pózokat gyakorolja; esetleg elment volna egy elõadómûvész­hez, hogy megtudja, melyek a leghatásosabb szónoki fogások, és milyen gesztusok illenek hozzá.

Tegyük fel, hogy elegánsan felöltözve, szívére tett kézzel, magát pózba vágva lépett volna oda, és így kezdte volna: "Atyá­ink Istene, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene küldött, hogy Egyip­tom nemes királya elé járuljak!"

Nos, azt hiszem, azonnal megrövidítették volna egy fejjel. Hiszen ékesszóló ember bõven volt Egyiptomban is. Maga az ékesszólás itt nem sokat használt. Mózes nehéz szava ember volt, de üzenete volt Istentõl, és ezt tovább kellett adnia. Csak éppen Mózes kibúvókat keresett a feladat alól. Nem akart menni. Ahelyett, hogy kapott volna az alkalmon, hogy Isten kö­vete lehet, szüntelenül mentegetõzött.

Isten pedig ráhagyta. Elfogadta a mentegetõzését, és tolmá­csot adott melléje: Áront. Nos, nincs fárasztóbb dolog a vilá­gon, mint tolmács útján szólni. Egyszer megpróbáltam Párizsban. Együtt mentem fel a tolmáccsal egy olyan kicsiny szószékre, amely alig volt elegendõ egy személy számára. Amikor én beszél­tem, a tolmács fordult félre, azután pedig én, amíg a tolmács franciául ismételte, amit én mondtam. El lehet képzelni unal­masabb dolgot, mint azt, hogy Mózes a Fáraó elé megy, és Áron tolmácsolásán keresztül szól?

Ez a nehéz beszédû ember azonban egyszer majd ékesszóló lesz. Százhúsz éves, amikor az egész gyülekezet elõtt így énekel:

"Figyeljetek egek, hadd szóljak, hallgassa a föld is számnak beszédét! Csepegjen tanításom, mint az esõ, hulljon, mint harmat a beszédem, mint langyos zápor a gyenge fûre, s mint permetezés a pázsitra! Magasztaljátok Istenünket! Kõszikla! Cselekedete tökéletes! Mert minden útja igazság! Hûséges Isten és nem csalárd! Igaz és egyenes Õ!

/5Móz 32,1-4/

Mózes végül is a legékesebben szóló ember lett, akit a világ valaha is látott. Amikor Isten embereket küld, hogy üzenetét továbbítsák, akkor beszédkészséget is akar nekik adni.

Ha Istentõl mondanivalót kapsz, akkor menj és add tovább az embertársaidnak, éppúgy, ahogy Isten neked adta. Nem bölcs do­log, ha ékesszólásodat akarod bizonygatni. Ne akarj te elvé­gezni mindent - engedd, hogy maga az üzenet hasson. Teljes szívvel arra törekedjél, hogy amit Istentõl vettél, azt add tovább, és ne engedd, hogy saját fogyatékosságaid vagy akár képességeid elhomályosítsák azt.

Azt mondják, hogy Cicero hallgatására egybegyûltek, amikor a végén oszladozni kezdett a tömeg, azt mondogatták: "Hallotta­tok valaha ilyen csodás, nagyszerû dolgokat?" És mégis, akkor lelkesedtek fel annyira, hogy szinte azonnal készek voltak harcba vonulni, amikor Demosthenest hallgatták. Demosthenes üzenete annyira hatásos volt, hogy mellette szinte elfeledkez­tek arról, hogy ki a szónok. - Ez a különbség a két szónok kö­zött.

Miután Mózes "nehéz nyelvû" mivoltával mentegetõzött, és er­re Isten ígérettel válaszolt, még mindig nem volt kész az en­gedelmességre. "Kérlek Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz" /2Moz 4,13/.

Gondolkoztatok már azon, mit veszített volna Mózes, ha Isten ekkor szaván fogja, és valahogy így szól hozzá: "Jól van Mózes. Maradhatsz itt a pusztában, majd elküldöm helyetted Áront, vagy Józsuét, vagy éppen Kálebet."

Ne keress kiutat, ha Isten szolgálatra hív el. Mit veszítet­tek volna az apostolok, ha nem követik az Úr Jézus hívását! Mindörökké sajnálom azokat a tanítványokat, akikrõl azt mond­ja a Biblia, hogy hátat fordítottak az Úr Jézusnak. Gondoljunk csak arra, mit hagyott ott Orpa, és mit nyert vele szemben Ruth, amikor ragaszkodott Naomi Istenéhez. Háromezer év óta hirdetik a világon a történetét. Mindent elhagyott: apját, any­ját, testvéreit, férje sírját. Jöjj Ruth, és mondd el nekünk, megbántad-e, hogy így döntöttél. Nem, nem bánta meg soha: neve minden eddig élt asszony közt a legfényesebbek közt ragyog. Egyik leszármazottja volt a Messiás.

Jöjj Mózes, és mondd el, megbántad-e, hogy Isten elhívására hallgattál? Meggyõzõdésem, ahogy megdicsõült testben Illéssel együtt az Úr Jézust dicsõítette, semmiképpen nem bánta meg.

Kedves barátaim, Isten nem szorul rá egy küldöttre sem. A Biblia tanít minket, hogy Õ még a kövekbõl is támaszthat fia­kat. Valaki azt mondta egyszer, hogy háromféle ember van: az "akarom - ember", a "nem – akarom - ember", és a "nem – tehetem - ember". Az elsõ mindent véghezvisz, a második mindennek ellene mond, a harmadik viszont mindenben kudarcot vall.

Ha Isten hív, tekintsd ezt megtiszteltetésnek, hiszen Isten munkatársa lehetsz. Amit rád biz, végezd vidáman és szívesen, végezd teljes szívbõl, és Õ megáld téged. Ne engedd, hogy akár hamis szerénység vagy képmutatás, önzés vagy bármilyen szemé­lyes indok eltávolítson a kötelesség és a szolgálat útjáról. Ha Isten szavára ügyelünk, meghalljuk hívását: és ha Õ hív és küld minket, akkor nem vallunk szégyent, hanem eredményes lesz szolgálatunk. Mózes csodákat élt át, mert elment, és azt tette, amit Isten rábízott.

Ó NEM IGY GONDOLTA

A szíriai Naámán

Figyeljünk most egy olyan emberre, aki hazájában tekintélyes személyiség volt, akit még a király is tisztelt és kitüntetett. Magas állást töltött be, mint az akkori szíriai király serege­inek fõvezére. De ez a szerencsésnek látszó ember súlyosan be­teg volt: leprában szenvedett. Mint a mérges köd, úgy lebegett élete felett ez, jóllehet még szinte senki más nem tudta. Alig­ha találhatnánk jellemzõbb képet a bûnös emberre, mint ezét az emberét. Ne törõdjünk most azzal, ki volt, és mi volt az állá­sa. Minden ember bûnös, és mindenkinek meg kell halnia. Továb­bá minden embernek meg kell jelennie Isten ítélõszéke elõtt. Milyen sötét árnyékot vet ez egész életünkre. "De bélpoklos volt" - micsoda rettenetes súlya van ennek a rövid mondatnak. Nincs orvos Szíriában, aki segíteni tudna. Ha meg akar szaba­dulni a leprától - és ugyan miért ne akarna -, akkor máshonnét kell segítséget várnia.

Istennél már bizonyára elvégezett dolog, hogyan segít ezen a becsületes emberen. Talán éppen ezért került egy fiatal leány Izraelbõl Szíriába, és ezért adták oda Naámán feleségének cse­lédlányként.

Ez a leány egy napon sírva találja a vezér feleségét. Szív­bõl megrendül, amikor megsejti, micsoda rettenetes felhõ lebeg a család felett, s megtudja, hogy mi a baj. S akkor elmondja úrnõjének, hogy él Izraelben egy próféta, aki meg tudná gyógyí­tani urát a leprából. "Bárcsak az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Satuáriában van, kétségkívül meggyógyítaná 6t az õ bélpoklosságából" /2Kir 5,3/. Mi ez, ha nem hit? Ez a le­ány Istenével dicsekszik, hogy az olyasmit tesz meg egy pogá­nyért, amit nem igen tesz meg bárkiért is Izraelben, és ezzel a hitével Istent tiszteli.

- Mit mondasz? Próféta van Izraelben, aki meg tudja gyógyíta­ni a leprát? - kérdi az úrnõ.

- Igen - felelte a leány.

- Ismersz valakit, akit már meggyógyított? - Nem - vallotta meg a leány.

- Miért gondolod hát, hogy meg tudja gyógyítani ez a próféta a leprát? - kérdezte Naámán felesége.

- Mert nincs olyan dolog, amit Elizeus meg ne tudna tenni.

Nem messze tõlünk lakott egy kisgyermek, akit életre támasztott, amikor az meghalt. Már sok ilyen csodálatos dolgot csinált.

Nyilván igazmondó hírében állt a kislány, mert különben nem nagyon törõdtek volna azzal, amit mondott; mesének tartották volna. A hadvezér tudomást szerzett a dologról, és rögtön el­mondta a királynak. Naámán nagy becsben volt a király elõtt, hiszen nemrégiben aratott nagy gyõzelmet. A király tehát így felelt:

- Menj el Samáriába, és nézz utána a dolognak. Én küldök ve­led ajánlólevelet Izrael királyához, és aranyat, ezüstöt is.

Mennyire jellemzõ ez az emberre. Úgy gondolják: ha van vala­ki, aki segíteni tud, az csak a király lehet. Mintha a király­nak hatalma volna a beteg emberi test felett is. Mennyivel jobb, ha olyan emberhez fordulunk, aki hisz Istenben. Az ilyen­nek több hatalma van, mint bármely földi hatalmasságnak. A pénz nem minden!

Naámán elutazik Samáriába királya ajánlólevelével. Micsoda izgalmat kelthetett ott, hogy jön a szíriai hadvezér, arannyal, ezüsttel megrakodva.

Íme az emberi vélekedés: Nyilván honorálni akarja a híres orvost, ezért hoz magával ilyen nagy összeget. De sok olyan ember is van, akik készséggel fizetnének bármennyit, ha meg­vásárolhatnák Isten kegyelmét, és megszabadulnának a bûn átká­tól. Bizony, ha lehetne, sokan az üdvösséget is pénzen vásá­rolnák meg.

Hála Istennek, az azonban nem eladó. Csak az Isten által megszabott ellenérték fejében lehet a miénk, az pedig nem pénz, nem is váltságdifi.

Kedves barátaim, feltettük mi már valaha is magunknak a kér­dést, mi a rosszabb: a test leprája, vagy a bûn leprája? Én a magam részérõl ezerszerte szívesebben vállalom a leprát a tes­temen, karomon, lábamon. Inkább lennék undort keltõ az emberek közt, mint hogy örök halállal pusztuljak el a bûn leprája mi­att, és mindörökre el legyek szakasztva Istentõl. Borzasztó dolog a testi lepra, de ezerszer borzasztóbb a bûn leprája. A bûn tönkretett már olyan embereket is, akik nagyon jók és na­gyon erõsek voltak.

Van valami ebben a Naámánban, ami különösen kedves elõttem - és ez az elhatározásának komolysága. Döntését halálosan ko­molyan vette, és kész volt a fiatal leányka tanácsát követni.

Sokan viszont azt mondják: "Ezt a prédikátort nem kedvelem. Szeretném tudni, ugyan honnét való, mit tett idáig." Barátaim, ne törõdjetek sokat a prédikátor személyével, inkább az üzenet­tel, amelyre oly nagy szükségetek van. Ha valaki táviratot kül­dene nekem, nagyon fontos tartalommal, akkor nem nagyon tölte­ném az idõt azzal, hogy annak személyével foglalkozzam, aki a táviratot hozta. Inkább teljes figyelmemet a táviratnak szen­telném.

Így kell, hogy legyen ez Isten Igéjével is. Minden a jó hír, a hírhozó semmi. A Szíriabeliek megvetették az izraelitákat; s ez a tekintélyes ember, Naámán, mégis kész volt arra, hogy át­vegye a szolgálótól a jó hírt.

Amikor New York utcáit tapostam, szívesen kérdezõsködtem bárkitõl egy-egy utca hollétérõl, még ha az illetõ cipõtisztító volt is. Hiszen az utat akartam megtalálni, és így mindegy volt, ki az, aki azt megmutatja nekem.

Volt azonban Naámánnál akadály is. Készséggel elfogadta u­gyan a kis leány tanácsát, de nem fogadta el ugyanilyen kész­séggel magát a gyógyszert. Büszkesége akadályozta ebben; mert a próféta által mondott gyógymód félelmetes csapást mért büsz­keségére.

Naámán nyilván nagyszerû fogadtatásra várt Izráel királya részérõl, hiszen az az ajánlólevélbõl tudhatta, ki az, aki hozzá jött. Hadvezéri rangja, sok-sok gyõzelme feljogosította, hogy fényes fogadtatást reméljen. Ahelyett azonban, hogy a ki­rály elébe vonult volna, megszaggatta ruháját, amikor tudomást szerzett Naámán érkezésérõl és látogatásának okáról. "Isten vagyok-e én, hogy öljek és elevenítsek, hogy ez énhozzám küld, hogy gyógyítsam meg e férfiút az õ bélpoklosságából. Vegyétek eszetekbe és lássátok, hogy csak okot keres ellenem" /2Kir 5,7/.

Elizeus megtudta, milyen gondban van a király, és üzent neki: "Miért szaggattad meg a te ruháidat? Hadd jöjjön hozzám, és tudja meg, hogy van próféta Izráelben" /2Kir 5,8/.

Úgy vélem, Naámán valahogy így gondolkodhatott nagy büszkén: "Ez a próféta bizonyára nagyon meg lesz tisztelve, ha a híres szíriai hadvezér leereszkedik hozzá." Ezek lehettek a gondola­tai, amikor állami kocsijában, fényes kísérettel ment a prófé­ta szerény hajlékához. Amikor senki sem jött elé, hogy üdvö­zölje, beküldte szolgáját: "Mondd meg a prófétának, hogy Naá­mán, a szíriai hadak fõvezére megérkezett, és beszélni akar vele".

Elizeus nagyon nyugodtan vette az üzenetet. Ki sem jön, hogy Naámánnal személyesen beszéljen, hanem maga is követet küld, hogy közölje a vezérrel, fürödjék meg hétszer a Jordánban, és megtisztul.

Félelmetes csapást mért ezzel Naámán büszkeségére. Szinte hallom, ahogy felháborodva kérdi a küldöncöt: "Mit mondasz? Jól értettem? Hétszer merüljek alá abban a Jordánban, amelyet mi otthon kanálisnak nevezünk?"

De erre sem kap más választ, csak azt: "A próféta mondja: menj, fürödj meg hétszer a Jordánban, és megtisztulsz". És hogy mennyire nem volt ez Naámán ínyére, az a válaszából látszik legjobban: "Avagy nem jobbak-e Abana és Párpár, Damaszkusz fo­lyóvizei Izráel minden vizénél? Avagy nem fürödhetném-e meg azokban, hogy megtisztuljak?" /2Kir 5,12/. "Nem fürödtem-e meg százszor is - és nem segített. Nincs az a víz, amely a leprát le tudná mosni". Naámán hátat fordított, és haraggal elvonult.

Nem feltétlenül rossz jel, ha valaki felmérgelõdik azért, mert megmondták neki az igazságot. Sokan félnek attól, hogy valakit dühbe hozzanak, és ezért inkább nem mondanak semmit neki. Ismertem nõket, akik féltek bizonyos dolgokat megemlíte­ni a férjük elõtt, nehogy haragra gerjesszék azt. Ismertem anyákat, akik féltek fiaikkal beszélni, mert attól tartottak, hogy méregbe jönnek.

Ne félj senki haragjától, ha az az igazság miatt jön méregbe.

Ha valami ostobaságunkkal idézzük elõ haragját, akkor kétség kívül okunk van arra, hogy önmagunkra is haragudjunk. De ha az igazságról van szó, akkor százszorta jobb valakit felingerelni, mint hagyni, hogy tovább aludjon. Jobb akkor valakit felébresz­teni, még azon az áron is, hogy haragra gerjed.

Tény, hogy a Jordán soha nem volt jelentõs folyó. A Holt­tengerbe torkollik, amelynek nincs lefolyása. A partvidéke fé­lig sem olyan tetszetõs, mint Damaszkusz folyóié. Damasz­kusz maga a világ egyik legszebb városa volt. Amikor Mohamed megpillantotta, félrefordította fejét, nehogy a város szépsé­ge elterelje gondolatait a mennyországról.

Naámán haraggal fordult el. Valahogy ezt gondolhatta: "Íme itt állok, és sikeres és hatalmas hadvezér létemre ez a prófé­ta még arra sem méltat, hogy szóba álljon velem. Egyszerûen üzenetet küld. Azt hittem, legalábbis kijön hozzám, segítségül hiuja Istenét, kezét a beteg helyekre teszi, és így gyógyítja meg a leprát".

Alig-alig találkoztam még emberrel, aki, ha bûneire került a sor, ne szólt volna így: "Igen, de én azt gondoltam..." "Moody úr - mondják legtöbben - elmondom, hogy gondolom én; szeretném a nézeteimet kifejteni". Ézsaiás 55-ben pedig meg van írva, hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink, és az Õ utai nem a mi utaink. Ez pedig Naámánra is érvényes. Elõször is úgy gondolta, hogy a busás honoráriummal mindent el lehet intézni. Másodszor pedig, hogy elegendõ a királyának az aján­lólevele. Bizonyos, hogy eleinte így gondolkodott Naámán. Úgy vélte, hogy a próféta alázatos tiszteletadással jön ki majd elébe, és valami rendkívüli dolgot cselekszik vele.

Ehelyett viszont Elizeus még az ajtóhoz sem ment ki, vagy akár az ablakhoz. Csak üzent: "Mondd meg neki, fürödjön meg hétszer a Jordánban". Csoda-e, hogy a csalódott Naámán harag­gal vonul el, miközben ezt mondogatja magában: én úgy gondol­tam, úgy gondoltam, úgy gondoltam...

Ezt az "úgy gondoltam" -ot már annyiszor hallottam, hogy tor­kig vagyok vele. Felejtsük el már végre, és fogadjuk el Isten Igéjét, Isten gondolatait, Isten utjait! Soha még nem hallot­tam, hogy akár egy ember is akkor és úgy tért volna meg, ahogy azt õ elképzelte.

Egyik Skóciai összejövetelünkön megtért egy nagyvállalkozó.

A rákövetkezõ idõben mindent megtett azért, hogy alkalmazotta­it is elérje Isten üzenete. Ezért újra meg újra elküldte õket az összejövetelekre. Volt azonban egy köztük, aki semmiképpen nem akart elmenni, és nem is ment. Amikor ugyanis ez az alkal­mazott észrevette, hogy munkaadója õt erõnek erejével el akar­ja küldeni, csak azért sem ment. Ha valaha megtérek - mondta -, akkor csakis egyházam felszentelt szolgája elõtt teszem. Nem megyek olyan összejövetelre, amelyet holmi amerikánus tart, aki méghozzá nem is lelkész.

Hiába próbálta munkaadója ezután is az összejövetelek látoga­tására rábírni, nem sikerült.

Miután elmentem abból a városból, és egy másik helységben kezd­tem a szolgálatot, történetesen annak a bizonyos vállalkozónak is ott akadt dolga üzletileg. Az ügy elintézésével éppen azt az alkalmazottját bízta meg, aki oly nagyon vonakodott a közös­ségbe elmenni. Ezt pedig abban a reményben tette, hogy az az ember talán majd a másik városban eljut az összejövetelünkre. Egyik este éppen arról prédikáltam: "azt gondoltam... azt gon­doltam... azt gondoltam..." Megkíséreltem elmondani, mi a kü­lönbség az emberi gondolatok és Isten gondolatai közt. Éppen ezen az estén a mi emberünk a folyóparton sétált. Látta, hogy nagy csomó ember áll ott, hallotta, hogy valaki beszél, és el­fogta a kíváncsiság. Lassan közeledett hozzájuk, és hallgató­zott. Aztán ott is maradt, míg véget nem ért a prédikáció, és megtért. Amikor azt tudakolta, hogy ki prédikált, kénytelen volt tudomásul venni, hogy éppen az, akirõl úgy nyilatkozott, hogy nem akarja hallani. Az ember, akinek meghallgatásától vo­nakodott, ugyanaz volt, akit Isten fel akart használni, hogy õt megtérítse.

Miközben. Naámán így füstölgött magában, egyik szolgája oda­ment hozzá, és igen értelmes javaslatot tett neki: "Atyám, ha valami nagy dolgot mondott volna a próféta neked, avagy nem tetted volna meg? Mennyivel inkább, amikor csak azt mondja, hogy fürödj meg, és megtisztulsz" /2Kir 5,13/.

Ebben pedig sok igazság van. Ha Elizeus azt mondta volna, hogy négykézláb csússzon -másszon vissza Szíriába, és úgy tegye meg a 12o mérföldet, nyilván semmi kifogása nem lett volna el­lene. Vagy ha azt kérte volna tõle, vonuljon vissza egy bar­langba, és maradjon ott két évig, ezt is rendjén valónak talál­ta volna. Ha a próféta azonnali súlyos operációt javasolt vol­na, ennek is alávetette volna magát, készen arra, hogy bármi­lyen nagy kint elszenvedjen.

Mert mindenki szívesen tenne valamit megváltása érdekében. Nem akarják bevenni, hogy semmivel sem járulhatnak hozzá, hogy mindent magának Istennek kell elvégeznie. Ha azt mondod nekik, hogy minden este-reggel keserû füvet egyenek, méghozzá öt éven át, ezt egészen rendjén valónak tartják. Naámán is megtette vol­na szó nélkül. De mert csak azt üzenték, hogy hétszer merüljön alá a Jordánban, ez egyszerûen nevetségesnek tûnt elõtte. És tudta ezt szolgája is, mégis merte javasolni, hogy csak menjen el a Jordánhoz, és éppen azért próbálja ki ezt a gyógyszert, mert olyan egyszerû. Nem ismerjük fel itt saját magunkat? Há­nyan vannak, akik valami nagyon nagy dologra várnak. Valami megrendítõ érzésre, amely megrohanja õket, valami csodálatos élményre.

Sok éven át beszélgettem egy emberrel a lelke állapotáról. A legutolsó alkalommal azt mondta:

- Tudja, még nem áradt el bennem.

- Micsoda.? - kérdeztem.

- Nos - felelte -, még nem ragadott meg. - Megragadott? Mi a csudára gondol?

- Nos igen - magyarázgatta -, tudja járok az összejövetelek­re, és hallgatom, amit ön prédikál. Hallgatok másokat is pré­dikálni, de még idáig nem ragadott meg semmi; idáig valahogy mindig másokat ragadott meg, én kimaradtam.

És ez volt minden, amit ki tudtam belõle venni. Sokan van­nak, akik így beszélik ki magukat. Talán egyszer, valamikor hallottak valakit, aki megtért, hogy arra hogyan zúdult rá a felismerés, mint valami meteor, amely egészen új érzéseket in­dított meg benne. És most õk is valami hasonló élményre várnak.

De ismersz-e csak egy igét is a Szentírásból, amely neked azt mondaná, hogy valami ilyesfélére kell várnod? Egyszerûen hallgatnod kell csak arra, amit Isten mond, és hagyd az érzé­seidet békében nyugodni. Az érzéseimnek nem vagyok ura. Nem tudom magam rávenni, hogy így vagy úgy érezzek. Istennek azon­ban tudok engedelmeskedni - Isten ad erõt hozzá. Ó soha nem parancsol semmit anélkül, hogy az engedelmességhez szükséges erõt is meg ne adná. A paranccsal együtt jön az engedelmeske­déshez szükséges erõ.

Nos, Naámán is meg tudta tenni, amit a próféta mondott neki: le tudott menni a Jordánhoz, és hétszer alá tudott merülni benne. Ezt várta tõle az Úr. Ha be akarunk menni Isten orszá­gába, meg kell tanulnunk engedelmeskedni: mindig azt tenni, amit mond.

Még azt is el tudom képzelni, hogy Naámánban tovább is meg­volt az ellenkezés a próféta szavával szemben, és ezt mondhat­ta: "Ha a Jordán vizének ilyen csodálatos tisztító ereje vol­na, hát Izráel minden leprása nem oda menne gyógyítani magát?"

"Jó, jó - felelték a szolgák -, de tudod, ha már százhúsz mérföldre eljöttél hazulról, nem okosabb lenne megtenni, amit mond? Végül is megpróbálhatod. A próféta kifejezetten megigéz­te, hogy tested olyan lesz ismét, mint a kisgyermeké."

Naámán pedig ezúttal hallgatott a szóra, amely éppen idejé­ben jött. Haragja lassanként elpárolgott, érzelmi viharai le­csendesedtek. Így felelt: "Jól van hát. Megpróbálom".

Ez volt hitének kiinduló pontja, noha valószínûleg még min­dig ostobaságnak tartotta, hogy elhiggye a próféta ígéretét. De azután megtört akarata, és megadta magát. Elérkezett arra a pontra, ahol az ember engedelmességre kész. A Biblia így ta­nít: "Jobb az engedelmesség a véres áldozatnál" /1Sám 15,22/. Isten engedelmességet kíván, és Naámánnak ezt meg kellett ta­nulnia. Nem igényelt semmi különös képességet az, hogy lemen­jen a Jordánhoz, mint ahogy soha nem kell semmi különös ahhoz, hogy Isten szavának engedjünk. Naámánnak csak követnie kellett az utasítást, és éppen emiatt az engedelmessége miatt lett ál­dott az élete.

Gondoljunk csak azokra a leprásokra, akik az Úr Jézushoz jöttek. Azt mondta nekik: "Menjetek el, és mutassátok meg ma­gatokat a papnak" /Lk 17,14.

"Ugyan minek?" - felelhették volna. "Mi hasznunk lesz belõ­le. Hiszen mindnyájan telve vagyunk leprával, és ha odamegyünk a papokhoz, csak azt érjük el, hogy újra visszaparancsolnak bennünket számkivetettségünkbe. Mit segít az rajtunk?" - De ez a tíz ember nem így gondolkozott. Elindultak, és pontosan azt tették, amit Jézus Krisztus parancsolt nekik. S engedel­meskedés közben nyerték el az áldást: megszünteti leprások len­ni.

A gutaütötthöz pedig, akit hordágyon vittek elébe, így szólt Jézus: "Kelj fel, vedd a te ágyadat és menj haza" /Mt 9,6/.

Az pedig így felelhetett volna: "Évek óta próbálok felkelni és felvenni az ágyamat, de nem megy. Nincs erõm. Tíz éve béna vagyok már. Gondolod, hogy fel tudnék kelni? Akkor nem így hoz­tak volna ide. De nincs erõm hozzá!" De amikor az Úr Jézus meg­parancsolta ennek a betegnek, hogy keljen fel, egyúttal az erõt is íné" (éta hozzá. És az felkelt, összehajtotta ágyát, és elment haza közben engedelmeskedett, meggyógyult.

Barátaim, ha azt akarjátok, hogy Isten megáldjon benneteket, engedelmeskedjetek Neki. Tegyétek mindig azt, amit rátok biz, és meglátjátok, hogy megáld az Isten.

Krisztus egyszer vendégként ment egy farizeushoz. Ott rá akarták szedni azzal, hogy törvényellenes dolgot vitessenek véghez vele, hogy ezért halálra ítélhessék. És pontosan vele szemben ültettek egy száradt-kezû embert az asztalhoz, hogy lássák: meggyógyítja-e szombatnapon. Az Úr Jézus pedig így szólt az emberhez: "Nyújtsd ki kezedet!" /Lk 6,10/.

Nos, ez az ember is mondhatta volna: "Igazán különös dolgot kívánsz, Uram! Nincs erõm hozzá, hiszen húsz éve nyomorék va­gyok. Nem tudom kinyújtani, és te mégis azt kívánod: nyújtsd ki!"

De amikor az Úr azt mondta ennek az embernek, hogy nyújtsa ki nyomorék karját, egyúttal az erõt is megadta hozzá. Amíg végrehajtotta a parancsot, meggyógyult a keze. Itt is együtt járt az áldás az engedelmességgel. Naámánnak még meg kellett tanulnia ezt a leckét. Végül mégis csak lement a Jordánba, ahogy mondták neki. Ha te is megteszed, amit az Úr mond, té­ged is megáld az Úr, mint Naámánt.

Azt kérded talán: "Mit mond nekem?"

"Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz!"

Isten igéje így szólt Naámánhoz: "Menj el, és mosakodjál meg!"

Isten igéje így szól mindazokhoz, akik még nem ismerik az Úr Jézus Krisztust: "Higgyetek!" "Bizony, bizony mondom nektek, hogy eljön az óra - és az most van -, amikor a halottak meg­hallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallják, élni fog­nak" /Jn 5,24/. Akik teljes szívükbõl hisznek az Úr Jézus Krisz­tusban, azokat nem ítéli meg Isten bûneik miatt; bûneik el vannak törölve. Fogd Istent a szaván! Higgy Neki, ha azt mondja örök életed lesz. Jánosnál olvashatjuk azt a megrendítõ Igét is: "Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be õt" /Jn 1,11/. 6t, tehát nem valami dogmát, hitvallást, mítoszt, hanem egy élõ Személyt. "Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be õt. De akik befogadták... azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek" /Jn 1,12/. Ez az egyetlen lehetõség ar­ra, hogy jogot formáljunk az üdvösségre.

Naámán lement a folyóhoz, aztán lemerült egyszer. Szinte lá­tom, ahogy azt mondja a szolgájának utána: "Nézz rám - ugyanúgy vagyok. Ha legalább egy hetedrésze eltûnt volna a. leprának, az már valami lenne". A szolga pedig talán azt felelte: "De az az ember azt mondta, hogy hétszer merülj alá, ne csak egyszer. Tedd meg egyszerûen, amit mondott."

Istennel nem lehet "alkudni". Naámánnak alá kellett merülnie még egyszer, azután harmadszor, negyedszer, ötödször, hatod­szor, mindig ugyanazon eredménnyel: leprás, mint volt. A par­ton álló emberek közt biztos, hogy voltak olyanok, akik így vélekedtek: "Szegény ember, biztosan megzavarodott!" Amikor Naámán már hatodszor jött elõ a vízbõl, megnézi magát és csa­lódottan kiált: "Nem, valóban semmi javulás nincs. Micsoda õrült vagyok. Hogy derülnek majd rajtam az emberek. De remé­lem, a damaszkuszi elõkelõek semmit nem tudnak meg arról, hogy én itt mindenki szeme láttára alámerültem a Jordánban De most már legyen, ami lesz, alámerülök hetedszer is".' És ahogy he­tedszer is elõbukkan a víz alól, végignéz magán, és hangosan felkiált az örömtõl: "Nézzétek, megtisztultam! Eltûntek a lep­ra foltjai egészen! A bõröm most már teljesen olyan, mint egy gyermeké".

Ha a leprából csak egy foltocska is maradt volna, az azt je­lentette volna, hogy Istennek azért adós még valamivel.

De kérdezzük meg most Naámántól, hogy érzi magát: "Hogy ér­zem magam? Tudom, hogy ez életem legboldogabb napja. Ha a csa­tatéren nagy gyõzelmet arattam, mindig azt gondoltam, hogy az életem legörömteljesebb napja, hogy ennél boldogabb soha nem leszek. Mindez azonban semmiség volt ennek a napnak, ennek az órának az öröméhez képest, - hiszen eltûnt a leprám, egészsé­ges lettem, tiszta lettem".

S mindez hogy történt? Elõször elvesztette Naámán a lelke nyugalmát, aztán a büszkeségét, és végül - a lepráját. Rendsze­rint ez a sorrend, ha büszke, dacos emberek megtérnek Istenhez.

Nagy örömmel jött elõ Naámán a Jordánból, felöltözött, és sietett a prófétához. Hát már nem haragszik? Nem, most már min­den harag elszállt, ahogy megtisztult. Most már fizetni szeret­ne.

És íme, a régi história: az úr fizetni akar a gyógyulásáért. És milyen sokan szeretnék ma is ezt tenni. De Isten kegyelme hiábavaló lenne, ha a próféta bármit is elfogadna. Isten ügyé­re adhatsz hálaáldozatot, annak örömére, hogy megszabadultál, de semmiképpen sem azért, hogy ezzel fizess a megváltásért. A megváltásért az Úr nem fogad el semmit. Az üdvösséget "ingyen" kapjuk. A próféta nem hajlandó semmit elfogadni Naámántól.

Naámán pedig megváltozott emberként kel útra Damaszkusz fe­lé. Elvonult a sötét felhõ élete felõl. Nem leprás többé, nem kell szüntelen rettegnie amiatt, hogy mikor okozza halálát az undorító betegség. Naámán megszabadult a leprától, amikor meg­tette azt, amit a próféta mondott neki.

Ha hallgatsz Isten szavára, veled is ugyanez történik: abban a pillanatban, amikor megteszed, amit Isten tõled elvár, le­hull rólad bûneid terhe, és megtisztulsz. Mindez hitbõl törté­nik és engedelmességben. Nézzük, hová vezette Naámánt a hite: "Aztán visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez, és be­menvén, megállt elõtte, és mondta: Íme most már tudom, hogy nincs az egész földön Isten, csak Izráelben! Azért most vedd el kérlek ezt az ajándékot a te szolgádtól" /2Kir 5,15/.

Leginkább ezekre a szavakra kell figyelnünk: "Most már tu­dom..."

Nincs már bizonytalanság, nincs már feltétel. Nem "gondolom" vagy "úgy vélem...", hanem "Tudom, hogy van Isten, aki elég hatalmas, hogy a leprát meggyógyítsa".

De figyeljünk még valami másra is. Naámán itt hagy valamit Somáriában - a lepráját. Így történhetik veled is: Az egyetlen, amit Isten kér, hogy hagyd ott Nála - a bûnöd. Te pedig éppen azt nem akarod otthagyni. Úgy-e így van? Talán azért, mert kedveled a bûnt, mert szórakoztat, gyönyörûséget szerez, azért nem akarod otthagyni. Tudod biztosan, hogy Isten szentnek és tisztának akar látni, de hiába, a bûnnel nem tudsz szakítani.

Pedig micsoda ostobaság - kedvelni a leprát. És mégis ez a helyzet. De van, aki talán azt mondja: "Nem hiszek a pillanat alatt való megtérésben". Nem? Hát meddig tartott Naámán gyó­gyulása? Amikor hetedszer alámerült, eltûnt a leprája. Olvasd el a bibliai nagy megtérések történetét: a tárzusi Saulét, Zákeu­sét és a többiekét. Mennyi idõbe tellett, míg megtértek? Csak egy pillanat volt az egész. Engedetlenségben születtünk, hol­tak vagyunk bûneink miatt,- de ha Isten Szent Szelleme jön, az egy pillanat alatt megszabadít bennünket mind a bûntõl, mind a szellemi halálból.

Biztos lehetsz abban is, hogy nem csekély izgalmat okozott Naámán házában annak hazatérése. Mintha látnám, hogy várja fe­lesége napról napra az ablaknál - nehéz szívvel. S mikor vég­re megkérdezi a megérkezése után: Nos? Hogy vagy? - a félelem csendül ki szavából.

Naámán arcán pedig végigfolynak könnyei, ahogy feleli: "Is­tennek hála, egészséges vagyok!" - Azzal átölelik egymást, és kiöntik egymásnak szívük örömét és háláját. De ugyanúgy örven­dezik a szolganépség is, hiszen õk is aggódva várták a hitt. Nem volt azon a napon boldogabb háznép talán a világon sem a Naámánénál.

Így lesz - barátaim - a ti házatokban is, ha megszabadultok a bûn leprájától. Nemcsak szívetekben és családotokban lesz nagy az öröm, hanem a mennyben is.

Nemrégiben az utcán láttam néhány embert álldogálni, és han­gosan nevetni egymás közt. Egyikük hirtelen valami ilyet mon­dott: "Teljesen mindegy, hiszen száz év mulya is ugyanígy lesz". Hirtelen átfutott rajtam a gondolat: valóban igy lesz akkor is, mint ma? És: "Hol lesztek ti már akkor?"

És jó, ha mindnyájan megkérdezzük magunkat: hol leszünk ak­kor? Közülünk az idõsebbek l0 éven belül már Isten örök orszá­gában lesznek. De hol? A mennyben, vagy a pokolban? És most hadd kérdezzelek: hol töltöd az örökkévalóságot? Hol leszel száz esztendõ mulya?

Hallottam egyszer egy emberrõl, aki egyszer Angliába utazott a kontinensrõl, hogy ott híres orvosokkal konzultáljon. Leve­let is vitt magával az uralkodójától: "E levél átadója szemé­lyes jó barátom. Komolyan aggódunk érte, hogy elméjében meghá­borodik. Kérem, tegyenek meg érte mindent, ami önöktõl telik".

Az orvos megkérdezte, hogy talán közeli hozzátartozóját ve­szítette el, vagy valami jelentõs állást, vagy mi az, ami úgy ránehezedik?

A fiatalember így felelt: "Nem, nem errõl van szó. De apám, nagyapám és én is úgy nevelkedtünk, mint hitetlenek. Két vagy három éve gyötör a gondolat: hol töltöm majd az örök életet? És ez a kérdés nem hagy nyugodni sem éjjel, sem nappal".

Az orvos így felelt: "Ezzel rossz helyre jött; de azért én meg tudom mondani, ki tud segíteni magán". Aztán beszélt az ifjúnak Krisztusról, és elolvasta neki Ézsaiás 53. fejezetét: "Az Õ sebei által gyógyultunk meg..." "Doktor úr hiszi ezt?" - Kérdezte az ifjú.

Az orvos biztosította errõl, és aztán együtt imádkoztak. Ne­héz harc árán végül is a Golgota fényébõl egy sugár áttörte a fiatalember szellemi sötétségét, és hitre jutott. Most már tisztán látta a feleletet arra a kérdésre is, hogy hol fogja eltölteni az örökkévalóságot, és végre békességet és bizonyos­ságot nyert szívében.

Kérlek Téged is, ha még nincs békességed, tisztázd magadban ezt a kérdést. Hozd rendbe ezt a dolgot most. Rajtad múlik a döntés, hol leszel: Isten szentjeivel, a prófétákkal és a már­tírokkal együtt, vagy a pokol mélységeiben. Siess, és légy bölcs, mert "... hogyan menekülünk meg mi, ha nem törõdünk ilyen nagy üdvösséggel?" /Zsid 2,3/.

Egy napon Chicagóban éppen készültem berekeszteni egy össze­jövetelt, amikor felállt egy fiatal katona, és kérte a jelen­lévõket, hogy döntsenek most, azonnal Krisztus mellett. Elmond­ta, hogy nemrég fájdalmas élménye volt. Egyik bajtársát, aki­vel együtt vonultak be, szüntelenül kérte az édesapja, hogy adja át életét Krisztusnak, és fogadja el Õt személyes Megvál­tójának. A barátja azonban szüntelenül azt felelte: majd ha vége lesz a háborúnak. Egy napon súlyosan megsebesült és kór­házba került. Állapota szemmel láthatóan egyre rosszabbodott. Halála elõtt néhány órával kapta kézhez húga levelét. Õ maga nem olvashatta el, hiszen majdnem szüntelenül öntudatlanul fe­küdt. Egyik bajtársa olvasta fel, de úgy tûnt, a haldokló már semmit sem hall belõle. Amikor azonban az utolsó sor elhangzott: "Kedves bátyám, ha megkapod levelem, nem fogadnád el a te tu­dod megváltóját?" - a haldokló felült az ágyában és így kiál­tott: "Mit mondasz?" - majd hátrahanyatlott, és halkan sóhaj­tott: "Már késõ".

Kedves Barátom, adj hálát Istennek, hogy Neked még nem késõ. Téged még hív az Úr. Bárcsak mindazok most, azonnal elfogad­nák az Úr Jézust megváltójuknak, akik ezt eddig nem tették. Jézus Krisztus el akarja venni minden bûnödet. Ne várj arra, hogy érezz valami különöset, hanem engedelmeskedj azonnal. Amikor igazán akarod, akkor elkezdhetsz hinni és bízni Benne. Miért ne most?

BÁTORSÁG ÉS SZILÁRDSÁG
Nehémiás

Elmélyültünk már Nehémiás könyvében? Nagy segítségünkre le­het ez a kitûnõ ember, aki oly nagy munkát hajtott végre. Az OSZ egyik legutolsó prófétája volt. Malakiás kortársának tart­ják, s talán az õ könyve keletkezett legutoljára. Lehet, hogy ismerte Dánielt, mert ifjúsága egybeesik ennek az istenfélõ államférfinak öregkorával. Egy bizonyos: Nehémiás nagyértékü ember volt. Noha a perzsa udvarban nõtt fel, bálványimádó kör­nyezetben, erõs jellemével minden kísértésnek ellenállt. Fi­gyeljük csak imáját, ahogy beismeri és megvallja Izráel bûneit Isten elõtt. Lehet, hogy nekünk is van megvallani valónk Isten elõtt, mielõtt Vele szoros kapcsolatba kerülhetünk. Nem kételkedem, hogy számos keresztyén ember éhezi és szomjúhozza az áldást, és szívbõl vágyakozik közelebb Istenhez. Ha a te szívedben is él ez a vágy, jusson eszedbe, hogy el kell hárí­tanod minden akadályt, amely útját állja az áldásnak. Együtt kell munkálkodnunk Istennel. Ha valami bûn terheli szívemet, amelyet nem akarok felszámolni, akkor akár ne is imádkozzam. Ha a Niagara vízesés alá teszünk egy teljesen lezárt palackot, akármilyen hatalmas víztömeg zúdul alá, egy csepp se kerül ab­ból a palackba. Éppen így van a szívünkkel: ha olyan bûn lakik benne, amelyet nem akarok feladni, akkor ne várjak áldást sem.

Azok az emberek, akiket Isten nagy erõvel ruházott fel, min­dig bûneik megvallásával kezdték. Nézd csak elõször Jeremiás, majd Dániel imáját. Dánielrõl egy sor sincs megírva, hogy vét­kezett volna, mégis bûnvallással kezdi, a maga bûneit együtt vallja a népével. Dávid szintén vallja bûneit. Számunkra is az a jó, ha úgy kezdjük, ahogy Nehémiás kezdte.

Néhány ember jött Júdeából a perzsa udvarba, talán azért, hogy a király némely dolgában tárgyaljanak. Nehémiás, aki igen kedves volt a királynak, találkozott velük. Amikor megtudta, hogy Jeruzsálembõl jöttek, érdeklõdött a földje iránt. Nemcsak istenét, hanem hazáját is szerette.

Mindig örülök, ha olyan emberekkel találkozom, akik szeretik hazájukat. Ilyen ember volt Nehémiás, aki szívén viselte mind népének, mint Jeruzsálemnek sorsát, noha magát a várost soha nem látta. Nem tudott arról sem, hogy ott rokonai lettek volna. Nehémiás nem volt zsidó herceg, noha gyaníthatóan királyi vér­bõl való volt. Fogságban született, mintegy száz évvel Jeru­zsálem elfoglalása után. Artaxerxes udvarában élt, mint a ki­rály pohárnoka, tehát magas állásban volt. Mégis vágyott hal­lani az országról, ahonnét származott.

Amikor ezek az emberek elmondták neki a város állapotát, hogy a leomlott kapukat és falakat még mindig nem állították helyre, és hogy milyen nagy ínségben él a nép, milyen megaláz­tatásokat kell elszenvednie, szívében fellobbant a hazafiúi szeretet lángja. A Biblia leírja, hogy böjtölt, imádkozott és sírt, még hozzá nemcsak egy hétig vagy egy hónapig, hanem szüntelenül imádkozott. Meg van írva, hogy "nappal és éjjel" imádkozott /Neh 1,6/. Sok dolga természetesen nem tette lehe­tõvé, hogy szüntelen térden állva imádkozzék, de szíve mélyén szüntelenül a kegyelem trónusa elõtt volt. Nem ismerte még azt a felszólítást, hogy "szüntelen imádkozzatok", mégis engedel­meskedett annak. Nagy mûvét imával kezdte, azzal folytatta, és az utolsó szavak, amelyek könyvében olvashatók, ugyancsak imád­ság szavai.

November vagy december volt, amikor azok a férfiak a király udvarába jöttek. Nehémiás szüntelen imádkozott népéért, míg végre márciusban vagy áprilisban beszélt a dologról a király­nak.

Ha nem azonnal kapjuk meg a kért áldást, ne szûnjünk meg ér­te imádkozni. Ha holnap sem kapjuk meg, annál erõteljesebben könyörögjünk érte. És ha még azután sem nyerjük el, tartsunk ki az imádságban, és nem csalódunk. Isten meghallgatja imáin­kat az égben, és nem csalódunk benne. Még senkit nem hagyott cserben, aki õszintén kitárta elé szíve kívánságait. A hitünk elsõ gyümölcse a türelem. "Isten nem siet - mondta Augustinus -, mert mûve véghezvitelére övé az egész örökkévalóság."

Nehémiásnak, ennek a csodálatos embernek az imája, ahogy Is­tenéhez kiáltott, amint az Nehémiás könyve elsõ fejezetében fel van jegyezve, bizonyára nagyon sok embernek nyújtott már segítséget. "Kérlek Uram, mennynek Istene, nagy és rettenetes Isten! Ki megtartja a szövetséget és az irgalmasságot az õt szeretõknek és az õ parancsolatait megtartóknak; ó, legyen fi­gyelmes füled, és szemeid legyenek nyitva, hogy meghallgasd a te szolgád könyörgését, amellyel én könyörgök most elõtted éj­jel és nappal Izráel fiaiért, szolgáidért, és vallást teszek az Izráel fiainak bûneirõl, amelyekkel vétkeztünk ellened, én és az én atyám háza vétkeztünk! Igen vétkeztünk ellened, és nem tartottuk meg a parancsolatokat és a rendeléseket és a tör­vényeket, amelyeket parancsoltál Mózesnek, a te szolgádnak. Emlékezzél meg arról a beszédrõl, amelyet parancsoltál Mózes­nek, a te szolgádnak, mondván: ha ti vétkeztek, én meg elszé­lesztlek titeket a népek között; ha pedig megtértek hozzám, és megtartjátok parancsolataimat és megcselekszitek azokat, még ha az ég túlsó szélén volnának is szétszórt gyermekeitek, on­nan is összegyûjtöm õket, és beviszem arra a helyre, amelyet választottam, hogy lakozzék ott az én nevem. És õk a te szol­gáid és a te néped, akiket megszabadítottál a te nagy erõd ál­tal és a te erõs kezed által! Kérlek Uram, legyen figyelmes a te füled a te szolgád könyörgésére és szolgáid könyörgésére, akik kívánják félni a te nevedet, és adj kérlek jó szerencsét most a te szolgádnak, és engedd, hogy kegyelmet találjon ama férfi elõtt" /Neh 1,5-11/.

Fogalmam sincs, gondolta-e Nehémiás imádsága kezdetén, hogy Isten eszközévé lehet. Ha azonban valaki ráhangolódik Isten akaratára, akkor Isten elkészíti számára a tennivalót, amivel meg akarja bízni. Talán eleinte azt gondolta Nehémiás, hogy a perzsa király egyik hadvezérét küldi majd el nagy sereg élén, hogy elvégezze a nagy mûvet. De miután hónapokon át imádkozott, fölmerült enne a gondolat: miért ne mehetne õ maga Jeruzsá­lembe, hogy újra felépítse a város falait?

Ha az elõttünk álló feladatért imádkozunk, akkor lassanként bensõ kapcsolatba kerülünk vele, és úgy veszünk részt benne.

Gondoljuk meg azt is, hogy nem kis dolog volt Nehémiás szá­mára susai palotáját és magas tisztségét feladni, és azonosul­ni a megvetett zsidókkal. A birodalom legmagasabb tisztségei­nek egyikét viselte. Ezen felül is: gazdag volt, nyugodt, kel­lemes volt az élete, és nagyon befolyásos ember volt az udvar­nál. Most Jeruzsálembe menni, társadalmi állását feladva kb. azt jelentette, mint Mózes számára hátat fordítani a fáraó pa­lotájának, és közösséget vállalni a zsidó rabszolgákkal. De ha nem azt tették volna, amit tettek, azt hiszem, soha egyikükrõl sem hallottunk volna. De ók megalázták magukat, s ezért életük Istentõl áldott lett. Isten téged is megáld, ha hajlandó vagy magadat megalázni. Platon, Sokrates, és több görög filozófus kortársai voltak Nehémiásnak. De milyen kevés az, amit róluk tudunk, mily kevesen olvassák írásaikat, ha arra gondolunk, hogy millióan és millióan hallottak az eltelt két évezred alatt Nehémiásról.

Ha ilyen értelemben akarjuk, hogy életünk áldott legyen, ké­szen kell lennünk elfogadni azt az életet, amelyet Isten kínál. Miután Nehémiás imádkozott egy ideig, elkezdte kérni Istent, hadd lehessen õ maga az az ember, aki Jeruzsálem falait újra felépíti. És a király egy napon észrevette, hogy Nehémiás szomorú.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a sok böjt és imádság elvál­toztatja az ember arckifejezését is. Nem egy istenfélõ test­vért ismerek, akikkel ez történt. Mennyei bélyeget viselnek magukon. De ezt nem nevezném szomorúságnak. Mindenesetre a ki­rály sajátos elváltozást vett észre Nehémiáson, és kérdezte az okát. Nehémiás készséggel elmondta, mi bántja: mennyire mega­lázott az õ népe, és mennyire vágyik hazájába visszatérni. Mi­után így kiöntötte a szívét, azt kérdezte a király: "Mi az, amit kívánsz?" /Neh 2,4/. Mielõtt választ adott volna, ismét csak imádkozott Nehémiás /2,4/. Vannak, akik azt mondják: nincs idejük imádkozni. Én pedig azt mondom: akinek szívén fekszik Isten ügye, az mindig talál idõt az imádságra. Nehémiás még a király jelenlétében is imádkozott, és kérte Istent, segítse szándéka jó végre vitelében. Túlnézett Artaxerxesen a Királyok Királyára.

Nem kell hosszan imádkoznod. Aki magányában sokat imádkozik, az nyilvánosság elõtt tud röviden imádkozni.

Az Úr tudtára adta Nehémiásnak, hogy mit kérjen. És ó így szólt a királyhoz: "Ha tetszik a királynak, és ha kedves elõt­ted a te szolgád, azt kérem, hogy bocsáss el engem Júdeába, atyáim sírjainak városába, hogy megépítsem azt" /2,5/. A ki­rály teljesítette kérését, és Nehémiás hamarosan úton volt Je­ruzsálem felé.

Amikor megérkezett a városba, nem vonult eléje ünneplõ soka­ság, és nem rendeztek a perzsa király pohárnoka számára ünne­pélyes fogadtatást jelezvén, hogy megérkezett a város újjáépítésére.

Vannak, akik örökké arról beszélnek, mennyi fontos tenniva­lójuk van. Hagyjuk, hogy a végzett munka beszéljen helyettünk. Nem szükséges a nagy önreklámozás. Menj, dolgozz, és munkád majd beszél rólad.

Nehémiásról nem irtok az újságok, nem is aggatták tele a vá­rost plakátokkal újjáépítõ szándékáról. De azért nem kis feltûnést keltett. Kétségkívül mindenki róla beszélt a városban, hogy ti. jelentõs személy érkezett a perzsa udvarból. De elõ­zõleg Nehémiásnak sikerült három éjt és napot ott töltenie úgy, hogy senkivel nem közölte, mi végre jött.

Egy éjjel elindult, hogy megszemlélje a várost. Lovon nem tudott menni, noha megkísérelte, tehát gyalog ment /ma sem le­het körüllovagolni a várost/. A gyaloglás nehéz feladat volt, de nem riasztotta vissza, és ez jellemzõ rá. Ilyen emberekre van szükségünk, akik nem riadnak vissza a nehézségektõl. Akik a kényelmes, könnyû helyzeteket szeretik, azokról nem fog hal­lani senki. Nekünk azonban olyan emberekre van szükségünk, akik elmennek a föld legsötétebb zugaiba is, hogy azt virágzó kertté változtassák. És ezt meg is tudják tenni, ha az Úr ve­lük van.

Szomorú képet látott Nehémiás. A falak leomlottak. A lakosok közt egyetlen befolyásos, tehetõs és kulturált ember sem akadt. A környék lakosai megvetették a fogságból visszatért nyomorul­takat. Mintha minden összeesküdött volna Nehémiás ellen. De õ olyan ember volt, akinek szívében Isten tüze lobogott. Azért­ jött, hogy újra felépítse Jeruzsálem falait. Ha lyukat fúrhattunk volna a fejébe, agyvelejében biztosan ott találtuk volna Jeruzsálem nevét felírva. Ha szívét felnyitottuk volna., ott is ez a szó égett. Nehémiás fanatikusa volt az ügynek: halálosan komolyan vette azt. Ma rajongónak neveznénk.

Örömmel látom, ha ma is valaki felkarol egy ügyet, és így szól: "Megteszek mindent, ami tõlem telik. Elkötelezem magam mellette." Mi sokszor szétforgácsoljuk erõinket, és oly sok mindenfélét próbálunk tenni. Ennek következménye, hogy életünk magvetése sovány, és a világ nem tud rólunk soha. Miután Nehé­miás három napot és éjt töltött a városban, összehívta Izráel vénéit, és tudatta velük, miért jött. Isten erre már felkészí­tette azokat, mert Nehémiás közlésére azonnal így feleltek: "Keljünk fel és építsük meg" /2,18/.

De Ádám esete óta nem volt még a földön olyan dolga Istennek, amely ellenállásba ne ütközött volna. Ha a Sátán megengedi, hogy zavartalanul dolgozzunk, biztosak lehetünk benne, hogy munkánk nem sokat ér.

Mihelyt elhatározták, hogy ura elkezdik az építést, rögtön olvashatjuk, hogy "Amikor meghallotta ezt a Horonból való Szanballát, és az Ammonita Tóbiás, a szolga és az arab Gesem, gúnyoltak és lenéztek minket, mondván: Micsoda ez, amit mûvel­tek? Talán bizony a király ellen akartok pártot ütni?" /2,19/

Ezek az emberek nagyon haragudtak, hiszen számukra nem jelen­tett semmit Jeruzsálem jólléte. Kik voltak? Vegyes társaság, akiknek nem volt sem joguk, sem részük Jeruzsálemben. Nem néz­ték tehát jó szemmel, hogy a romokból ismét fal épül, mint ahogy ma is sok olyan ember van, aki nem szívesen látja, ha Isten ügye elõrehalad.

Nem sok idõbe kerül egy város falait újra felépíteni, ha min­denki részt vesz az építésben. Így volt Jeruzsálemben is. Min­den zsidó ott szorgoskodott a fal építésén. Ki-ki a maga részét építette: papok, kereskedõk, aranymûvesek és gyógyszerészek, sõt még az asszonyok is segítettek. Még Jerikóból és egyéb vá­rosokból is jöttek segítõk. Jeruzsálem falai szemmel láthatóan nõttek. Ez pedig ingerelte Nehémiás ellenségeit. Haragra ger­jedtek és gúnyolódni kezdtek. A gúny pedig hatalmas fegyver.

"Mit mûvelnek ezek a nyomorult zsidók - mondta Szanballát. - Vajon megengedik ezt nekik? Talán áldozni fognak? Hát bevégzik ma? Avagy megelevenítik a köveket a porhalmazból, holott azok elégtek" /4,2/. "Bármit építsenek, ha egy róka lép fel rá, ösz­szezuzza falát" - így az Ammonita Tóbiás /4,3/.

Nehémiás bölcs ember volt, és nem ügyelt ezekre a beszédekre. Istenre tekintett, és Tõle vigasztalást és kegyelmet nyert. "Halld meg, ó mi Istenünk, hogy csúffá lettünk, fordítsd gya­lázásukat az õ fejükre, és add õket prédára a rabság földjében. Ne fedezd el az õ hamisságukat, és az õ bûnük a te arcod elõtt el ne töröltessék, mert téged bosszantottak az építõk elõtt" /4,4-5/.

Fiatal barátom, ha boldog akarsz lenni ebben a világban, ne legyen benned Szanballát és Tóbiás lelkülete. Ne engedd, hogy bármi is eltávoztasson Isten országától vagy a cselekvõ keresz­tyén élettõl; se a hitetlenek gúnyja, se a nevetése.

Izráel ellenségei nem érték be gúnyolódással: szövetkeztek a Jeruzsálem elleni harcra. Nehémiást idejében figyelmeztették, és õ elõkészületeket tett a város és a lakosság védelmére. Az emberek egyik fele õrséget állt, a másik fele épített, de úgy, hogy egyik kezükben vakolókanál, a másikban fegyver volt. Nem törõdtek, hogy munkanapjuk nem nyolcórás. Vagy dolgoztak, vagy õrséget álltak. Kora hajnaltól késõ estig. Csak azért vetették le ruhájukat, hogy mosakodjanak. Nem feltûnõ, hegy egy ember, aki a perzsa királyi udvarból jött, ahol minden elképzelhetõ fényûzésben része volt, most 52 napon és éjszakán át úgy al­szik, hogy le sem vetkõzik? Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy na­gyon komolyan vette, amit csinált. És ma is erre van szüksé­günk. Olyan emberekre, akik egészen odaadják magukat egy ügy­nek, és éjjel-nappal azon fáradoznak. Az egész népet felszólí­tották, hogy költözzék Jeruzsálembe, hogy kéznél legyenek, akár munkáról, akár harcról van szó /4,17/, Adja Isten, hogy minden Jézus Krisztus gyülekezetéhez tartozó testvér munkálkod­jék velünk. "Boldog az a gyülekezet - mondta egyszer valaki -, amelynek munkásai jártasak a Szentírásban, mert így, miközben az evangéliumi falakat építik, harcolni is tudnak, ha arra szükség van." Mindnyájunknak készen kell lennünk arra, hogy a Szent Szellem kardját forgassuk.

Amikor az ellenség megtudta, hogy a fal építésével rövidesen készen lesznek, barátságos levelet küldött Nehémiásnak. Azt akarták, hogy jöjjön Onó völgyébe velük tárgyalni.

Az Ördög egyik mesterfogása, hogy az embereket barátságos beszélgetésbe vonja bele. Nem tudom, volt-e Nehémiásnak valami segítõje az írásban, vagy mindig ugyanazt a levélformulát hasz­nálta - mindenesetre mindig ugyanazt válaszolta: "Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá" /6,3/.

Nem egy gyülekezet van, amely éveken keresztül elmerül a "mindennapi kérdések" megvitatásában, és elhanyagolja az embe­rek mentésének szolgálatát, mivel "le kell mennie Onó völgyé­be", hogy ott barátságos vitákat folytasson. Nehémiás egyszer s mindenkorra megadja a választ: "Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá". Ha Isten azt bízta rád, hogy Jeruzsá­lem falait építsd, akkor azt csináld.

Küldtek azonban azok az emberek még egy másik levelet is. Erre Nehémiás ugyanazt válaszolta: "Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá". Nem bízott bennük. Azok pedig nem ad­ták fel, és újabb meghívást küldtek. Nehémiás hasonlóképpen válaszolt. Erre megkockáztattak egy negyedik meghívót, az elõbbihez hasonló eredménnyel. Nem tudták lecsalni Nehémiást a völgybe, meghiúsult az a szándékuk, hogy útközben megöljék.

Sok keresztyén embert láttam már Onó völgyében: olyanokat is, akik értékes szolgálatot végeztek, de azután eltévelyedtek. Gondoljunk csak arra, mennyi nagyszerû keresztyén ember pocsé­kolta el erejét azzal, hogy teljesen fölöslegesen beleelegye­dett a világ dolgaiba, ahelyett, hogy Krisztust hirdetné egy elveszett világban. Ha a Gyülekezet nem törõdne mással, mint Je­ruzsálem falainak építésével, csakhamar állnának a falak. De a Sátán nagyon eszes! Ha rá tudja venni a Gyülekezetet, hogy min­denféle problémával foglalkozzék, akkor elérte, amit akart.

Még egy további levelet kap Nehémiás az ellenségtõl, nyílt levelet, amelyben azzal vádolják, hogy a perzsa birodalom el­len akar királyságot támasztani. És ezt jelenteni fogják a ki­rálynak.

Nehémiás azonban nem hagyja el magát. Az Úrra bízza az életét, és tovább épít. Amikor az ellenség rájött, hogy így nem boldo­gul, felbéreltek egy prófétát magában a városban. Száz külsõ ellenséggel könnyebb elbánni, mint egyetlenegy belsõ ellenség­gel, illetve álnok baráttal. Ha az Ördög hatalmába keríti azt, aki Isten gyermeke, akkor ez még az Ördögnél is rosszabb munkát tud végezni. Soha nem oly veszélyes a kísértés, mint ami­kor a hit köntösében közeledik.

Tóbiás és Szanballát tehát felbéreltek egy prófétát Jeruzsá­lemben. Feladata az volt, hogy Nehémiást a templomba csalja, ahol azután végeznek vele. Ez a álnok barát így szólt Nehémi­áshoz: "Vigyázz, mert összeesküdtek életed ellen, és meg akar­nak ölni. Jöjj a templomba, és töltsd ott az éjszakát" /6,10/.

Nehémiás majdnem hagyta, hogy rászedjék, de azután így szólt: "Ilyen férfinek, mint én vagyok, illik-e futni? Beléphetek-e a templomba, hogy éljek? Nem megyek!" /6,11/. Nehémiás észrevet­te, hogy ez hamis próféta volt. Szilárd maradt, és így sike­rült Jeruzsálem falait 52 nap alatt helyreállítani. Aztán fel­állították a kapukat, és a munka befejezõdött.

Évszázadokon át hirdetik ezt a történetet. Ha Nehémiás a ki­rályi udvarban marad, talán milliomos lett volna haláláig, de halála után 20 évvel már senki sem emlékezett volna rá. Vagy talán feljegyezték a ninivei milliomosok nevét? Tudsz csak egyet is? Pedig ez az ember magas állást hagyott ott, és na­gyon mélyre ment - olyan mélyre, hogy az akkori világ igencsak lenézte.

Fiatal barátom, ha halhatatlan akarsz lenni, akkor fogadd el magadra nézve Isten akaratát, és ne törõdj azzal, amit a kívülállók mondanak. Nehémiás és munkatársai napkeltével kezdték, és dolgoztak vakulásig. Az az ember, aki Isten ügyét a magáévá teszi, és teljes erejével azért küzd, gazdag aratásban része­sül, és neve él akkor is, ha õ maga már elköltözött.

A legközelebbi, amit Nehémiásról tudunk, hogy nagy szabadté­ri gyûlést hívott egybe, hogy azon Mózes törvényét felolvassák a nép elõtt. Nagy emelvényt építettek, amelyen elfért Ezsdrás, a törvénytudó, és még tizenhárman. Amikor a nép meghallotta a törvényt, sitt, de Nehémiás így szólt: "Ne sírjatok és ne szo­morkodjatok! Menjetek, és egyetek kövéret és igyatok édeset, és küldjetek belõle részt annak, akinek semmi sem készíttetett, mert szent e nap a mi Urunknak, és ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erõsségetek /8,9.10/.

Nem feledkezett meg a szegényekrõl. A Bibliát olvasni és a _ szegényekrõl gondoskodni - a hitet összekapcsolni cselekede­tekkel - így teljes az élet. Aztán elkezdte Nehémiás rendbe szedni a várost és megszüntetni a visszaéléseket. Összegyûjtött mintegy ötven papot és írástudót, és írásos, pecsétes fogadal­mat szerkesztett és íratott alá velük. Ennek a fogadalomnak öt pontjára szeretném felhívni a figyelmet.

Elõször is, nem adják lányaikat pogányokhoz feleségül /10,31/.

Sok izráelita törte meg a törvényt, és házasította össze le­ányát istentelen emberrel, noha tilos volt a kánaáni pogányok­kal való összeházasodás: " ..mert elpártoltatja a te fiaidat tõlem, és idegen isteneknek szolgálnak; és felgerjed az Ur ha­ragja rátok, és hamar kipusztít titeket" /5Móz 7,4/.

Nem egy olyan embert ismertem, aki szellemileg tönkrement, mert istentelennel kötötte össze életét. Ha azt akarod, hogy életed áldott legyen, vigyázz, kivel kötsz életre szóló kapcso­latot. A zsidóknak mindig nyomorúságot hozott, ha más népekkel házasodtak össze. Mind Akháb, mind Salamon esetében hanyatlást és az ország nagy részének elvesztését okozta ez. Ugyanez volt a hanyatlás oka Dávidnál is. Azok a családok, amelyek vagyoni érdekbõl hivõ létükre hitetlenekkel jutnak szoros kapcsolatba, maguk hívják magukra a bajt és szerencsétlenséget.

A következõ pontban leszögezte Nehémiás, hogy senki nem vá­sárolhat szombatnapon /10,31/.

Képzeld csak el: pogány király udvarából jött, ahol nem tart­ják a szombatot, ahol egészen más a légkör, és íme õ szerez ér­vényt Mózes törvényének. Olvassuk, hogy halárusok akarnak a vá­rosba jönni, hogy eladják árujukat, de Nehémiás nem engedi be õket, mert éppen szombat van. A hal megromlott. Ha megalkuvás nélkül keresztyén tudsz maradni, lehet, hogy eleinte magadra maradsz, de késõbb biztos, hogy lesznek, akik csatlakoznak hoz­zád.

Nem hiszem, hogy bármely országban is egészséges légkör ala­kulhat ki addig, amíg nem támadnak gerinces emberek, akiknek van bátorságuk általuk rossznak tartott dolgok ellen küzdeni, még ha századok óta begyökerezett szokásokról is van szó. Ne félj állást foglalni azzal szemben, amit rossznak látsz. Ha an­tialkoholista létedre olyan vendégségben vagy, ahol bort és tömény szeszt kínálnak, nyugodtan utasítsd vissza a kínálást.

Néhány évvel ezelõtt megkérdezte tõlem egy ember: "Moody úr, most, hogy megtértem, szükséges, hogy szakítsak a világgal?"

Azt feleltem: "Nem, egyáltalán nem szükséges a világgal szakítania. Ha valóban Isten Fiáról tanúskodik az élete, akkor a világ fog önnel nagyon hamarosan szakítani, mert az ilyeneket a világ nem szívleli".

Chicagóban nagy ünnepélyességgel készültek megnyitni egy lo­kált a város északi részében, ahol én is laktam. Úgy látszott, ez lesz a legszörnyûbb lokál Chicagóban, valóságos pokol kapu­ja,. Nekem is küldtek meghívót a megnyitó ünnepségre. Zsebembe tettem a meghívót, és elmentem a lokál két tulajdonosához. Meg­kérdeztem tõlük:

- Nem tévedés ez a meghívó? - Nem - felelték.

- Köszönöm - mondtam. - Ott leszek, és ha lesz valami, ami nem tetszik, majd elmondom róla a véleményemet.

- Csak nem akar beszélni? - kiáltották.

- De természetesen! Miért ne? - feleltem.

Mi ezt nem tûrjük. Nem fogjuk önt beengedni - mondta az egyikük.

De hogy fogja ezt elintézni - kérdeztem vissza -, hiszen érvényes meghívóm van?

Rendõrt állítunk az ajtó elé.

És mit tesz a rendõr a meghívómmal? - kérdeztem vissza.

Ó, egész egyszerûen nem engedjük be önt - jött a gyors vá­lasz.

- Na szép - mondtam -, de azért én mindenesetre itt leszek.

Rettentõen megijesztettem õket. Mielõtt elbúcsúztam, azt ajánlottam nekik:

- Nos, nem jövök el, ha most letérdelnek, és együtt imádkoz­hatunk.

S a két ember valóban letérdelt mellém, egyik jobb, másik baloldalam felõl. Kértem Istent, mentse meg lelkeiket, és adja, hogy hagyják abba az üzelmeiket. Az egyikük anyja hivõ ke­resztyén volt, és úgy látszott maradt benne némi nyoma a ke­resztyén lelkiismeretnek. Miután imádkoztam, azt mondtam nekik:

- Hogy folytathatnak ilyen tevékenységet? Hogyan indíthatnak be egy mulatót, tudva tudván, hogy az Chicagóban nem egy fia­talembert tönkretesz majd.

Három hónapon belül az egész vállalkozás semmivé lett, és a tulajdonosok egyike megtért. De azóta soha nem hívtak meg egy ilyesféle lokálba.

Ha olyan társaságba kerülnél, ahol részegek vannak: kelj fel és hagyd ott õket! Ne végy részt benne. Ha pedig olyan dolog­ra akadsz, amely embertársad romlását okozza, harcolj ellene a végsõkig.

Nehémiás azt mondta: "Ne fertõztessük meg a szombatot!" Van­nak, akik megszentségtelenítik a nyugalom napját, és még cso­dálkoznak, ha szellemileg erõtlenek. Az a szomorú, hogy ma már igen sokaknak szinte semmit sem jelent, hogy õk kereszté­nyek. Olyan keresztyénekre van szükségünk, akik magukat megta­gadják, és tiszta bibliai elveket vallanak. Ha azt akarjuk, hogy uralkodjunk a bûn felett, akkor el kell szakadnunk a vi­lágtól.

Kötelezte továbbá Nehémiás a népet, hogy a hetedik esztendõ­ben semmi hasznot hajtó dolgot ne ûzzön. Ez azt jelentette, hogy a hetedik esztendõben még a földet is parlagon kellett hagyni /l0,31/.

Négyszázkilencven éven át nem hagyták pihenni a földet. Ezért aztán hetven esztendõre fogságba vitte õket Isten Babilonba. Ez alatt pihent a föld. Az az ember, aki a hétnek mind a hét napját ledolgozza, 5-1o évvel korábban használódik el. Istent nem lehet meglopni. Nehémiás megfogadtatta a néppel, hogy meg­tartja Istennek erre vonatkozó parancsát. Ha a föld minden né­pe megtartaná ezt, Isten igazsága már réges-rég elterjedt volna a föld szélsõ határáig.

Megfogadtatta továbbá Nehémiás a törzsfõkkel, lévitákkal és papokkal, hogy nem szednek uzsorakamatot. Az uzsora ti. az, ami tönkreteszi a szegényeket. Uzsora napjainkban is van, és jól tudjuk, hová vezet.

Ötödikként kötelezi a népet, hogy minden zsengét vigyen a papoknak /10,36/, Mindennek a tizede Istené. Amíg Izráel ezt megtartotta, virágzott; a bajok és nehézségek akkor kezdtek jönni, amikor elhanyagolta ezt a parancsolatot. De ha végig­nézzük a történelmet, mindenben annak megerõsítését találjuk, hogy az emberek élete csak addig áldott, amíg megtartják Isten parancsait és ragaszkodnak kijelentett szavához. Ha elfordul­nak attól, akkor Sámsonként erejük elvesztésével bûnhõdnek.

És így van ez minálunk is: ha megtartjuk ezt az öt rendelést, addig életünk virágzik és Istentõl áldott. Mihelyt azonban el­kezdjük sajnálni az idõnket és anyagi javainkat Istentõl, meg­kezdõdik nálunk is a zûrzavar, a szenvedés és a nyomorúság.